Vendégposzt - Anica

Miután napok óta hülyeséget hülyeségre halmozok, igazán nem vethető a szememre, hogy pont ebben, a főzésben nem tettem kivételt.  Először is, a gyerek megrendelte a meggylevest, mire közöltem, hogy alma, amivel borítékolhattam volna a szájhúzgálást, persze a meggynél meg az lett volna, hogy savanyú, úgyhogy mindegy.

Aztán következett, hogy – miután két napja harapok- reggel elküldtem a férjet egyrészt egy jó kerek hátsóba, másrészt a boltba, persze nem néztem meg, mi hiányzik a háztartásból, csak ami eszembe jutott, megrendeltem.

Nem baj, nekifogtam almát pucolni, jaj de jó az idő, kinn a teraszon. Az első leesett darabot elvitte az eb, aki végül úgy döntött, mégsem lesz vega, a másodikra már rá sem bagózott, az ment a kukába. Igen, megmoshattam volna, de tudjátok, ki fogja azt bogarászni, hogy őnagysága, Ugri kutya szőre rátapadt-e egy örök életre, vagy sikerült eltávolítani.

Citromos vízbe daraboltam az almát, ne barnuljon, majd kevés vízzel elkezdtem cukrot karamellizálni. Közben előkerestem a fahéjat, szegfűszeget – na ezt nem találtam meg, a kajának már nekifogtam, a férj nem volt otthon, úgyhogy szégyenszemre kimaradt –, gyömbért. Amikor már úgy gondoltam, hogy kellemesen mézesmázassá tettem a cukrot, hozzáadtam az almát, ráreszeltem fahéjat, kapott csipet sót, pici gyömbért, összeforgattam és kicsit pároltam az almán.

Ez volt az a lélektani pillanat, amikor nem bírtam megállni, hogy kicsit ne faxnizzak bele, mert ha már egy elbaltázott nap elbébetűzött reggelén találtam magam, legalább a levesből csináljak már valami jót.

Kikocogtam a múltkori grillpartira beüzemelt italhűtőhöz és kivettem az almapálinkát. Gondoltam én, mert utólag kiderült, hogy azt a Négyek Bandája még bevedelte, mikor a garázsban leittasodtak, Norbi barátunk hazafias nótákat énekelt, Pötyike nagyon vagány módon adta elő hogy milyen humorosan vitatkozott a rendőrrel részeg állapotában, a férj pedig valami hihetetlen törvénytelen módon nyerített az élménybeszámolót hallgatva. Én egyrészt hihetetlen módon káromkodtam, másrészt másnap reggel egyáltalán nem érdekeltek a részletek, így az almapálinka elpárolgása nem került tudomásomra, ártatlan vagyok, Tisztelt Bíróság!

Emiatt meg sem fordult a fejemben, hogy belekóstoljak, vagy beleszagoljak az üvegbe, fél kortynyit az almalevesbe öntöttem. A fél kortynyi nem úgy történt, hogy beleittam és a felét lenyeltem, hanem saccperkábé meghatározása akar lenni a nagyon-nagyon-nagyon minimális, szinte jelzésértékű  adagnak.

Közben tudatosult bennem, hogy egyrészt citrom sincs a hűtőben, másrészt reszelt citromhéj sem, viszont találtam egy citromaromát, amiről fogalmam sincs, mihez és milyen indíttatásból vehettem, de most kapóra jött. Meglocsoltam vele az almaleves-alapot és kevés vízzel felengedve főztem kis ideig. Tényleg nem kellett hozzá túl sok idő, hiszen a cukros-pálinkás előkészítés megtette a hatását. Egy lisztes-tejfölös-tejes habarással besűrítettem, összeforraltam és azt kell mondjam, régen csináltam ilyen finom almalevest.

Mondjuk az, hogy egy óra múlva a habarásból kicsapódtak a kis fehér szigetek, nem javított a kedvemen, de legalább utána a makarónitésztát szanaszét főztem, a bolognai-alap meg sós lett.

Remélem, Pinka-panka olvassa és sikerül megnyugtatnom: az a nap, amikor szétfőtt a nokedli, egy olyan nap volt…:-)