Vendégposzt - Anica (csak így röviden:)
Tudok főzni, szeretek is, de soha nem leszek olyan gasztrofenomén, aki művészi szintre emeli a különleges hozzávalók és eljárások használatát, nekem elég, ha jóízű az étel, és örömöt okoz nemcsak az elpusztítása, de a készítése is.
Jókedvűen álltam neki főzni, a szokásos improvizatív-eklektikus stílusban. 2 napja éheztem meg a bmv-pitére – az ihletet a maradékról szóló poszt adta - és végül nem is bírtam megvárni a gyümölcsnap végét, csütörtök este lemondtam a virtuális kocsmában töltött időről egy jó vacsi kedvéért.
Az alapötlet nem az enyém, még ha szeretném is, anyám egyik gyűjtögetős mappájában olvastam egyszer, aztán pár év múlva eszembejutott és sütöttem valami hasonlót. Meg azóta párszor.
Nem igazán szoktam receptből főzni, legalábbis úgy sosem, ahogy egy ismerősöm: 25 éve háziasszony, de ha a szakácskönyv azt írja, hogy a húslevesbe 3 répa kell, akkor abba annyi kell, ő annyit rak bele. Nem kettőt, nem négyet, szigorúan hármat.
Én sajnos, fegyelmezetlen vagyok ebben is, receptet csak ötletszerzésre, esetleg arányok saccperkábé belövésére használok, egyébként „érzés szerint” fűszerezek, ízesítek. Így került már húsételbe kókuszreszelék és így fordulhatott elő, hogy amikor életem párája egyszer keresztülnézett a vállam fölött a lábasba és megkérdezte, mi lesz ebből a jóillatú valamiből, minden jószándékom ellenére is csak azt mondhattam: nem tudom, mire megfő, kiderül.
Nos, a négysajtos bmv-pite így készült (most éppen, legközelebb máshogy):
Kivettem a fagyasztóból a mirelit leveles tésztát, amit aztán a végén vissza is tettem, de erre a rejtélyre nemsokára fény derül. Míg a tészta olvadt, addig odanyomattam a zenének vagy 600000000 decibellel és egy fél csomag felkockázott füstölt bacont olajon megpirítottam, félúton egy fej felkarikázott lilahagymát és egy marék kockára vágott pritaminpaprikát adtam hozzá, egy kevés keleti szárítottfűszer-keverékkel, amiben újhagyma, petrezselyem, citromfű, zöldbors, koriander, fokhagyma, gyömbér, piros jalapeno csili és kurkuma van.
Só nem kellett bele, a bacon éppen eléggé ízletes. Amíg a jó apróra összesült bacon által uralt keverék hűlt, keverőtálba tettem kb 2-3 deci tejfölt, belenyomtam egy sonkás ízesítésű tömlős sajtot (közben eszembe jutott a Tescos óvszerről szóló poén, ezen röhögtem egy sort magamban, a maradék sajtkrém kiszopogatása közben), belekockáztam egy adag edamit, egy kis rántanivaló sajtot (azt amit olyan szalámirúd alakúra formázva árulnak kifejezetten ecélra) és nagylyukú reszelőn lereszelt füstölt sajttal megbolondítottam.
A massza most kapott egy pici sót és fehérborsot –a tejfölnek nem árt - , egy marék nyers lilahagymát és pritamint (más íze van mint a megpároltnak és mindkettőt szeretem, döntésképtelenségem okán határoztam úgy, hogy mindkét állapotában kerül az ételbe), majd a sajtos massza frigyrelépett a szalonnással. Belevágtam fél-fél marék madár-, és rukkolasalátát… és itt megálltam.
Legutóbb, ha jól emlékszem, valóban mindenféle maradék cuccból, mustáros-tejfölös masszát csináltam, de ma olyan vadulhatnékom volt. Úgy vágytam valami másra, valami új ízre! Benéztem a hűtőbe: paprikás szalámi, nem. Mustár, nem. Olajbogyó, basszus, megromlott az üvegben, tehát nem.
És akkor AHA-élményem volt, azaz megvilágosodtam. Ott volt előttem egy üveg, nemrég „valamibe biztos jó lesz” felkiáltással vásárolt indiai Tikka Masala szósz. A számban összefutott a nyál és már nyúltam is érte. Belenyaltam, tetszett, úgyhogy vagy másfél decit bele is zuppantottam a töltelékembe. Már csak egy tojást kapott, hogy egy kicsit összefogja majd és félretettem.
Egy jénait kibéleltem leveles tésztával, az alját és az oldalát is. Ja, nem azzal, amelyiket éppen olvasztottam kifelé, hanem azzal, amelyikről elfelejtettem, hogy megvettem és amely előhűtött, tálcásként tengette eddig földi életét abban a szent hitben, hogy szezámmagos szalag lesz belőle.
A nap hibája amúgy az volt, hogy a jénai oldalát kivajaztam, úgyhogy a tészta elősütés közben lecsúszott, de ennyi belefér. Az elősütés nem lenne muszáj, de pár pizzasütés tanulságaként én inkább rászánok pár pluszpercet, mint hogy nyers-érzete legyen a tésztának. Amikor a megszurkált, elősütött tésztán láttam, hogy már nem nyers, beleöntöttem a tölteléket, majd a maradék tésztát kinyújtva ráterítettem a töltelékre. Ha a bélelésre használt tészta nem csúszott volna le, akkor vizes kézzel a jénai oldalára kihajtott részekre rányomkodtam volna a „borító” szélét, ujjal még mintát is lehet bele nyomkodni, ha az ember nagyon kreatívkodni akar, vagy szimplán dilis napja van.
Így viszont a lelógó részeket levágtam a tésztáról, jobb híján rudakat sodortam belőle és a masszát fedő tésztán vágott lyuk szélére applikáltam virág alakban (mondjuk, megsülve inkább hasonlított a Mitzie-féle tengeri herkentyűkre szerintem). A fedőtésztára azért kell a lyuk, hogy a forró levegő ott el tudjon illanni, fogalmam sincs, mi van, ha bennmarad, talán a forró gőztől visszanyersül a tészta. Lehet, hogy felrobban a Fehér Ház, vagy Kiszel Tünde-valóságsó indul, vagy ilyenek, nem tudom, de nem kockáztatok.
A tészta tetejét megkentem tojással és a jénait betoltam a sütőbe, míg elkészült, addig elpakoltam az edényeket, megetettem a férjjel a töltelékből kimaradó bacon-ös alapot, lebonyolítottam két telefonbeszélgetést és aláírtam a gyerek csillagos ötösét környezetből.
Nos, elkészült a mű, ami melegen és hidegen is isteni. Persze, mi azonnal nekiestünk. A ropogós tészta, a négyféle, nagyrészt megolvadt sajt, a bacon és az indiai szósz együtt valami fantasztikus. Holnap reggel belecsipegetek hidegen is.
Az olvadozó levelestészta pedig holnap este átlényegül valami sós sütivé. Mi a második adag töltött pite fölött olvadozunk:)
Az utolsó 100 komment: