A tavasz tizenhét három pillanata

Számomra a tavasznak három pillanata van.

Az első, amikor az elsőnek kibújó medvehagyma-levelet a kutya elől megkaparintva elrágcsálom a bágyadt télvégi napsütésben. (Van egy kis medvehagyma ültetvényem szigorúan házi használatra, rántotta mellé, kis pesztónak, stb. az északi előkertben, jó negyven méterre a hátsó kert gyöngyvirágaitól, mert ugye hülyül az ember, össze ne tévessze). A kutya bezzeg soha nem téveszti össze.

A harmadik pillanat az újrépából-zöldségből készített tavaszi zöldborsóleves csirkemájjal-zúzával, eperlevél tésztával, kint a teraszon fogyasztva, utána petrezselymes újkrumpli, fasírt, uborkasaláta, rozéfröccs.

Tiszta kispolgári idill, csöpög a biedermeier életérzés. Pakk, itt a nyár.

A második- középső- pillanat a húsvéti hányás.

A húsvéti hányás, amit jómagam már nem művelek,- kiváltképp nem szezonális jelleggel- viszont jól emlékszem, hogy az én időmben minden kamasznak a húsvét volt, amikor legálisan kékre ihatta magát. Hiszen hogyan mondhattunk volna ellent Erzsi néninek, aki a jó szívvel kínált sonka-kolbász-főttojás-torma-retek-kalács kombó mellé kitöltött félliternyi meggybort (saját!!)angyali mosollyal tette elénk. „Ez csak egy kis gyümölcsbor, vérszaporító, nem árt meg ez senkinek, sőt!”

Nem a túrót! A meggybor, és kisöccse a ribizlibor egyesíti a könnyen csusszanó édességet egy komolyabb vermut vagy portói erejével, de azok figyelemfelkeltő nemessége nélkül. Csak jön, megiszod, fejbe ver, gyomron rúg, elkaszálja a lábaidat. Nagyapáink partidrogja.

Vagy itt van Feri bácsi, aki inni nem nagyon iszik már, de pálinkát azért mindig kap-vesz-csinál valahonnan, ami persze nem fogy el, így rendszerető felesége időnként összeöntögeti az üvegeket (csak a port fogják ott a vitrinybe’). Így lehet, hogy amikor a kamasz gyerek beállít meglocsolni harmad-unokaángya-térgyekalácsát, Feri bácsi elővillant egy hatéves „valódi”szilva, „valódi”törköly, „valódi” vegyesgyümölcs küvével, amit nem illik visszautasítani még akkor sem, ha az első kupica gőzei marni kezdik a szemüvegünkön a tükrözésvédő bevonatot. Sőt! Könnybe lábadt szemmel bólogatunk, és kérünk még egyet. Ezután már életmentő az a vastag szelet, cipóban sült csülök, amit eléd tesz a megöntözött.

Pista bácsiék nagyvilági emberek. Operabarátok és gyakran járnak vendéglőbe még így nyugdíjasan is. Nem rokonok, de elvárják a locsolkodási cécót. Ők hozatják a húsvéti menüt, aszpikos kaszinótojást franciasalátával rozmaringos báránygerincet.  Itt, a franciasalátával nyer értelmet az az axióma, miszerint minden hányásban van répa. Pista bácsi külkeres volt hajdanán, bejárta a világot, a piák terén komoly jártasságra és gyűjteményre tett szert. Komoly készlete van mindenféle fehér, arany és fekete rumokból, tequilákból, whiskykből,  whiskeykből brandykból, weinbrandokból és konyakokból.

Csak őnála lehet megkóstolni az olyan, pórnép számára elképzelhetetlen egzótákat, mint a Charleston Follies, a Drambuie vagy a Southern Comfort. És bizony, ezeket az alkalmakat ki is kell használni.

És eljön az este, mikor az ember fia ziláltan, zúgó fejjel és háborgó gyomorral hazatér, lerogy egy konyhaszékre a töltött báránycomb és a kalács mellé, de nem néz rájuk, isten őrizz, a vécéajtót fixírozza aggódó tekintetű anyja háta mögött, de csak akkor indul meg sietős ámde bizonytalan léptekkel a mellékhelyiség oltalmazó magánya felé, mikor apja megkérdi, hogy a vacsorához bort kér-e vagy nyisson inkább egy sört neki.

A többi már egy következő pillanat.