Vendég poszt - bélabácsi2

Múltkor Andrass9 írt egy aranyos történetet gyerekkoráról, nagyszülőknél töltött időről, és érintette az örök problémát: Nem eszik a gyerek!

Ez indított bennem egy gondolat folyamot, illetve már 1kutyának is volt köze hozzá a dédszüleiről írt posztjával.

Tudni kell, hogy egyedüli gyerek voltam, több sikertelen kísérlet után, nagyon nehezen jöttem erre a világra. Talán mert sejtettem erről a világról valamit. Ez lehet a mentsége szüleimnek, akik mindent megtettek, hogy koraszülött, ványadt, gyenge gyerek létemre életben maradjak. Bizony úgy kell ezt elképzelni, hogy a csecsemő mérleg is csak azért mutatott 2 kilót mikor először megmértek, mert a nővérke előtte csemege osztályon dolgozott a közértben és megszokásból a mérlegen felejtette a kisujját. Ha hal lettem volna, és a horgász fogott volna ki, visszadobnak. Szüleim dolgozó emberek lévén, amíg ők építették a szocializmust, mint Kőműves Kelemen, tehát amit raktak estére, leomlott reggelre, fogadtak mellém a tágabb családból egy idős asszonyt, aki bölcsőde helyett vigyázott rám és etetni is megpróbált. Csekély sikerrel, mert szüleim kétségbe esve vittek vissza a klinikára, többször is, na nem azért, hogy garanciális cserét kértek volna, hanem mert kétségbeejtően nem ettem meg semmit. Az ottani professzor (sajnos nem emlékszem a nevére) megvizsgált többször, utoljára szüleimre emelte fáradt tekintetét, valószínűleg az aranykeretes szemüvegét törölgetve azt mondta, ő olyat még nem látott, hogy egészséges gyerek olyan helyen, ahol ennivalót tesznek elé, éhen haljon!

Ez némi megnyugvást hozott talán szüleimnek, de ettől én még tényleg nem ettem rendesen.

Később kisgyerek koromban minden vasárnapi ebédet apai nagyszüleimnél költöttünk el, szűk körben, nagyszülők, szüleim és én.

Ez a kép nagyjából akkor készülhetett, felidézi a kor hangulatát, innen nem messze laktak a nagyszülők.

Persze inkább csak a felnőttek ebédeltek, pedig amit nagymamám elkövetett aznap az ebéd érdekében, az nem kis munka volt.

Nagymamám akkor reggel korán kelt, még éjszaka volt, tüzet rakott a már említett sparheltben, feltette a fazékban a vizet főni, na nem a levesnek, hanem a tyúknak, kopasztáshoz, a buta jószágnak, amelyik mit sem sejtve az ólban aludt még.
Kopasztás, pucolás, bontás. Macskalakodalom.
Nagyapám jóval később kelt, még az ágyban elszívott 5-6 szál Fecskét vagy Románcot, közben a Svejket, Indul a bakterházat, vagy magyar vadászírók elbeszéléseit olvasta, vagy Gárdonyit, Jókait, Mikszáthot. Négy elemije volt az öregnek. Közben előfordult, hogy kiosont a spájzba, egy-egy kupica fináncmentes házi pálinkáért, mert sok volt a sava, fekéllyel műtötték, és mint tudjuk a pálinka öl, butít, „nyomorba dönt”, de ha „gyomorba önt”, akkor a savakkal ketonokat képez, amik már nem marnak úgy éhgyomorra. Tehát mire nagyapám előkerült vasárnap reggel, nagymamám már elé tálalta a hagymán sütött májat, vért.
A húsleves már akkor főtt, félrehúzva csendesen pötyögött a sparhelt hidegebb sarkában, talán reggel 8 óra lehetett. A levesbetétnek való tészta már be volt gyúrva, talán már ki is volt nyújtva, „laskára vágva” azaz kb. cérnametéltre, pár óra száradás nem árt neki, majd később a levesből kivett lében külön kifőzi nagymamám, de csak tálalás előtt.
Ekkor már hozzá lehetett fogni a pörkölthöz, nokedlihez. Soha nem volt krumpli vagy rizs pörkölthöz. Miért? Mert én a nokedliből ettem, ha ettem. Miattam. Szerencsére a töltött káposztával nem sok gond volt, hiszem azt már előző nap elkészítette nagymamám.
Tehát mire megérkeztünk 10 óra felé, akkor már szinte minden készen volt, 12-kor ebéd.
Nyáron, jó időben kivitték az asztalt a szőlőlugas alá, ott terítettek. Nem volt ez messze a kerítéstől sem, az utcán menők néha bekiáltottak: Jó étvágyat Lacikám, Jó egészséget Miska bácsi, Finom az illata Erzsike néni! Akkor ez senkit nem zavart, más világ volt, falak nélküli, emberi.

Az ebéd minden esetben a következő forgatókönyv szerint játszódott le.

„Gyere ebédelni!” „Nem vagyok éhes” „Akkor is, ebédelni muszáj!” „Én az ééégvilágon semmit nem eszem!” „Azonnal ülj az asztalhoz!” Ezen a ponton egy-két anyai legyintésnek volt esélye. Tehát megadtam magam, feladtam az elveimet, így mondanám felnőtt fejjel, de erről ugye szó se volt, nem voltak ott még elvek. Különben is, tetteinket utólag nem magyarázzuk elvekkel, mint ahogy némely politikus próbálja most a múltját.
Tehát elém tették a levest, turkáltam benne, nem volt esélyem, hogy legalább látszólag csökkentsem a mennyiségét a tányérban, miként tettem azt a napköziben a főzelékkel, ahol kitúrtam a tányér szélére, mintha ettem volna belőle. (Iluci néni megrovó de jóságos tekintetétől kísérve.)

Anyám: Egyél kisfiam!

(turkálás)

Apám: Egyél, nagyon finom!

(turkálás)

Nagymamám: Hát nem vagy éhes?

(számhoz emelem a kanalat, hátha megúszom ennyivel, de nem)

Anyám: pedig milyen finomat főzött mami, jaj, hogy is tud mindig ilyen finomat.

Apám: Legalább a sárgarépát, attól tudsz majd fütyülni.

És ez így vég nélkül ismételve.

Nagyapám nem szólt, csendben kanalazta a levest, egyszer csak mérgesen belecsapta a kanalat a tányérba: hagyjátok már azt a gyereket, nem kell erőltetni, majd eszik, ha akar!

Csend. Kanalazás. (turkálás)

Nagyapám(!) odahajol, mintha senki nem látná, súgva: na, egyél egy kanállal…

Erre mindenkiből kitör minden feszültség, szidják nagyapámat, egymást, engem nem, mert menekülök az asztaltól, mint akit a Szabó bakter kerget. 

Azért estére jól esett egy kis pörkölt nokedlivel, de csak nagyon kicsi, és amikor senki se látta.

A változást a serdülőkor hozta meg, ezt helyből minden aggódó anyukának mondom, 12 éves koromban, nagyapám csak annyit mondott: inkább ruháználak, mint kosztolnálak! Ma sem mondja senki, hogy vézna lennék, hajjaj.

Életemben olyan finomakat nem ettem, sőt nem ettünk többes számban, feleségemmel, mint nagymamám főztje, akihez odaköltöztünk egyetemista korunkban, hogy idősen ne legyen egyedül, és aki még vagy 10 évig főzött ránk, gyakorlatilag vakon, 30%-os látással.

Szóval jól összevesztek rajtam négyen majd minden vasárnap, pedig nem kellett volna, hallgatni kell a professzorokra, eszik az a gyerek, amennyire szüksége van. Főleg, ha nem tiltanak ki semmit a gyerek étrendjéből, mint manapság szokás mindenféle kamu elméletekkel indokolva, kismamákat megbolondítva, tudományos alátámasztás nélkül, féltudományos információk alapján (lásd: sarlatánság), leginkább a csecsemő tápszer és gyerek eledel gyártók által sugallt média süketelésre hagyatkozva.
Eszik az a gyerek!

(a kép forrása: majd a kommentek kozott)