Blogkocsma

A két ünnep között betévedtem a vásárcsarnokba. Éppen ment a szilveszteri malacvásár. Persze nem annyira egész malacot árultak, inkább süldőt, azt is felaprítva. Nyilván úgy okoskodtak, hogy manapság már nem telik a népeknek egy egész malacra, inkább vesznek egy kisebb darabot. Én nem annyira a bőrös húsneműre hajtottam, hanem a fejre, amiből viszonylag kicsiket kínáltak. Vettem is legott kettőt.
Bő hét éve már elkövettem valami hasonlót, akkor igen jó volt, gondoltam, most sem lesz rossz.
Nem volt az.

Annyira nem lett gombóc a gombóc, de csaknem.
Több tényező konstellációja kellett ehhez az ételhez. Az egyik, hogy a tél köztudottan a bőséges és gazdag forró levesek évszaka. Aztán hétfőn a csumiban éppen valami bakonyi betyárlevesnek titulált leves volt ebédre, amitől ihletet kaptam (meg egy kis szélgörcsöt). Arról nem is beszélve, hogy a gombóclevesek nagy kedvenceim. Szóval megvolt minden, hogy főzzek egy levest, már csak a boltba kellett elmenni pár apróságért.

Ha szilveszter, akkor malac és lencse. A malac kitúrja a szerencsét, a lencse pedig tán hozzásegít, hogy az újév bőséget és gazdagságot hozzon. Nem beszélve arról a cseppet sem elhanyagolható ténytől, hogy a lencse finom étel és remek fehérjeforrás. Bár a babonákban annyira nem hiszek, enni azért szeretek. A két ünnep közt jártam egyet a városban, betértem a vásárcsarnokba is. Meglepve kostatáltam, hogy a henteseknek megjött végre az esze, és nem ugyanannyiért árulják a felhentelt malac összes porcikáját a fülétől a farkáig. A fej 200 forint körül volt, az első köröm valamivel 400 felett. Vettem is ízibe két körmöt és két fejet. (Ez utóbbiból lesz majdan egy másik poszt, no meg némi kaja.) Át kutyagoltam a piac másik felébe a magboltba, és vettem fél kiló lencsét. Pár zöldséget kellett már csak összeszedni, és megvolt minden egy lencsegulyáshoz. A mustár volt az egyetlen, amiből végül csak lakossági fajtát sikerült beújítani. Itthon persze megnéztem a spájzban, egy adag erdélyi mustárra való mustármagliszt még éppen akadt, de nem volt kedvem vesződni vele. Megfőztem a levest, és izgatottan vártam a lottósorsolást.

Százados Asszony hozott kekszet melóba. Ropogós köleskeksz mogyoróval és chia maggal. Laktóz- és gluténmentes, vegán. Finom volt, elkértem a tasakot, megnéztem sz összetevőket: földimogyoró 23 %, napraforgómag 21 %, kölespehely 15 %, finomítatlan nádcukor, rizsszirup, édesítőszer (maltitol), repceolaj, chia mag (azték zsálya) 5 %, emulgeálószer lecitin (repce), természetes aroma. Na, gondoltam ezt valahogy meg kéne otthon valósítani. Rákerestem a receptre. A legtöbb a minden-mentes vonalra ment rá, ez valahogy nem győzött meg. A receptek sem igazán tetszettek, a képeken meg elég sápadt volt a végeredmény.
Eszembe jutott az ANZAC keksz. Az már bevált, csak át kellett alakítani a receptet a másféle alapanyagokkal. Úgy kalkuláltam, hogy az eredeti ANZAC keksz 36 dekányi száraz részéből kiszámoltam a különféle magok százalékos arányát (némi kerekítéssel), hozzájött a 10 deka cukor, a maradék pedig a liszt lett. A többi hozzávaló mennyiségén nem változtattam. Okozott pár meglepetést készítés közben, de végeredmény nem lett rossz.

A karácsonyi süteményválaszték eléggé beszűkült nálam az elmúlt években. Bejgli, zserbó, ez utóbbi esetleg dió helyett mákkal, aztán hosszú szünet. Amúgy nem vagyok nagy sütemény fogyasztó, névnapra, születésnapra szoktam sütni, hogy legyen mivel megkínálni a felköszöntőket, no meg ilyentájt, szinte csak ünnepi neurózisból. Idén kicsit változtattam a megszokott rutinon. Két sütemény készül, az egyik egy régóta dédelgetett ötlet, a másik egy közelmúltban kóstolt keksz alapján. Ez utóbbiról később számolok be, mert bár az ünnepek alatt ennek is nekiveselkedem, majd csak januárban lesz a tesztje.

A tésztát. Enni kell, akkor is, ha az ember a háta közepére nem kívánja a konyhai ténykedést. Olyanra vetemedtem, amire hét éve nem volt példa: befizettem ebédre a melóban. De ez sem olyan jó, mert rengeteg ételt adnak, ami finom, én meg sajnálom meghagyni, úgyhogy két hét alatt feljött három kiló. Mindegy, legalább hétközben nem kell főzni. Hétvégére viszont csak össze kell dobni valamit, akármilyen lusta vagyok, ételt házhoz rendelni nem fogok. Egy korábbi felbuzdulás alkalmával (kezdett lejárni a tojás szavatossága) összedobtam egy adag szélesmetélt. Azóta várt a sorára a spájzban. Most eljött az ideje.
Korábban már készült mocskos tészta, most egy kicsit csavartam az alapanyagokon és a módszeren.

Vagy csirkés pompos, vagy akármi. Szokás szerint már szerdán elkezdtem ötletelni, mi legyen a hétvégi menü. Az biztos volt, hogy csirkéből kellene valami készíteni. A sertés piszkosul drága lett, nem mintha a csirke olcsóbb lett volna, de mostanában valamiért jobban bejön. Sült csirkecomb volt az első ötlet, csak éppen ha tepsiben sütöm, temérdek szaft sül ki a húsból. Igaz, azt is fel lehet használni, de valahogy jobban szeretem ha a húsban marad. Az egyik megoldás a bundában sütés, ahogy legutóbb a Petőfi-szelettel tettem, de az igen macerás és munkaigényes fogás, és viszont mostanában a szokásosnál is lustább vagyok. Ekkor ugrott be, hogy a töki pomposhoz használt tésztában is meg lehet sütni a húst. Azzal is elég időigényes, de nettó kevesebb munka van vele.
Ez lett hát a hétvégi étel.

Hiába, itt a káposztaszezon, azt kell főzni. Volt már fejetlen, leveles kel, szárnyas, meg az ördög tudja még milyen. Szokás szerint nem bonyolítottam túl a dolgokat, ugyanúgy készült, ahogy szokott, legfeljebb az alapanyag volt más. Az biztos volt, hogy káposztát fogok hétvégére főzni, csak még azt nem döntöttem el, hogy milyen hús legyen benne. Egy fél füstölt csülök biztosan ment bele, épp egy hete a fagyasztóban várta a feltámadást. Kacérkodtam egy babos káposztával is, de az már sok lett volna a jóból. Egyik nap aztán hazafelé betértem a boltba. Két szép sertésfej kellette magát a pultban, rögvest megvettem az egyiket, otthon ment a csülök mellé a zegernyébe.
Ebből lett aztán egy több evésre elegendő káposzta.

Valamikor januárban András posztolt egy kacsasült romjaiból készült alaplét. Már akkor elgondolkodtam, hogy egy kacsa farhátból célirányosan is el lehetne készíteni egy levest. Azóta hiába jártam a boltokat, a kacsa farhát valamiért hiánycikk lett. Azonban, hála Márton-napnak, a liba farhát megjelent a boltokban. Levesnek az sem utolsó, vettem hát legott kettőt. Ebből lett a leves hétvégére. Úgyis ki voltam már éhezve egy jó húslevesre, a benn főtt zöldség a hússal pedig kiadta a második fogást.

A hús mennyisége aztán alulmúlta a várakozásaimat, de a leves príma volt. Ami a képeket illeti, nem mondhatom el ugyanezt, a telefon valamiért megmakacsolta magát.

A születésnapi vacsora után ezt kapta a fiunk. Nagyon szereti (mi is), valamint a zsírt, amiben a máj sült előszeretettel használja főzésre.

Még a rizs főzésénél is ilyen zsírban pirítja le a magot, amitől királyi íze lesz! Persze, ha ilyen vastag szeleteket tesz a pirítósra, akkor nem fog sokáig tartani ...

A fiunk shrimp scampit kért szülinapi vacsorára. Ez nem probléma, sokat főztem már. Igenám, de a feleségem nem eszik tengeri herkentyűt ...

Az ő kedvéért kitaláltam a csirke scampit, ami - mint most kiderült - egy létező recept, ám amikor ezt főztem, nem is néztem körül a weben, hogy találok-e ilyen fogást.

Létező recept, tényleg hasonlóan készül, mint amit főztem. Így párban posztolva sokféle izlést kielégíthet.

A fiam újabb évet öregedett, és szülinapjára szokás szerint húslevest és gesztenyetortát kért. Ezúttal kivételesen egy shrimp scampit is előjegyzett, mert azt ő is jót készít (de most nekem kell megfőzni) - majd egy másik posztban részletezem.

A legegyszerűbb levesek közé tartozik! Csak a zöldséget kell meghámozni, majd feltenni bőven nyakonöntve vízzel, azután pedig gyönygyöző lángon főzni vagy 5-7 órát!

A sárgarépát és a karfiolt elég az utolsó egy órában beletenni.

A fentiek hallatán KSP értetlenül nézett rám.
- Kell-e kel? - kérdeztem újra.
KSP szemei elkerekedtek, zavara még nagyobb lett.
- Na, - gondoltam magamban - jövő farsangkor simán beöltözhetsz kérdőjelnek.
- Van kell. Kell? - tettem fel immár harmadféleképpen a kérdést.
Ekkor végre leesett. Persze kellett neki kel, aztán kellett még A-nak és B-nek is, sőt, még ZS-nek is vittem a melóhelyre egy halommal. - Leveled jött - mondtam neki, aztán a kezébe nyomtam a szatyrot.
Folyton kipróbálok valami új zöldséget a kertben. A tavalyi fejetlen fejes káposzta után idén a leveles kel következett. Vettem sima zöld fajta magot, meg a százados asszony adott színeset, amit dísznek szoktak ültetni. Egy balkonládába vetettem el a magokat a karalábéval együtt. Nem mondhatom, hogy olyan bivalyerősek lettek a palánták, de azért életképesek voltak. Ültettem egy sort belőlük kiegészítve néhány kelbimbóval, amit a szomszédasszony adott. Harmadnapra egy tréfás kedvű vakondok az egész sort végig túrta. Nyílegyenesen haladva, kivétel nélkül az összes palántát kidöntötte. Fennhangon anyázva igazgattam helyükre a nyomorult növényeket, ültetőfával tömve be a lukakat. Egy hétre rá, ahogy öntöztem a palántákat, az egyik helyén egy kráter nyílt és a lezúduló víz magával vitte a növényt valahova a föld mélyébe. Újabb cifra káromkodások közepette megint helyreállítottam valamennyire az ágyást, a lukat meg pótoltam egy újabb kelbimbóval. Nyáron aztán csaknem megette a fene az egészet, június végétől szeptemberig egy szem eső nem esett, azt a kevés vizet, ami volt, a paradicsomok és a paprikát kapták. Az őszi esők aztán mégis csodát tettek, a növények erőre kaptak, és végül egészen szépen megnőttek.

Eljött október 23. a ganéhordás ünnepe, meghozták a fél pótkocsi trágyát, el kellett kezdeni ásni. Felszedtem a leveles kelt, vittem belőle, akinek kellett, és magamnak hazavittem egy szatyorral. Most már csak valamit kezdeni kellett volna vele. Az első ötlet a pulutyka volt, de aztán rájöttem, hogy ahhoz meg valami hús is dukálna, mondjuk egy fasírt, de legalább egy kis pörkölt vagy sült kolbász. Az viszont már dupla munka, amihez az utóbbi időben nincs sok kedvem. Maradt hát a frankfurti leves, az egyetlen nekifutásra megoldja ezt a problémát, gyorsan megvan, és még szeretem is. Közben az is beugrott, hogy kell, hogy legyen az almáriumban fagyasztóban egy flakon zúzalé egy régebbi projektből, ami kiváló lenne a levest felönteni.
Egyik nap munka után gyorsan elugrottam a kertbe valamiért, aztán siettem haza főzni.

Tavaly se lazsáltam, de idén egyszerre kellett mindet leszedni: beálltak a fagyok, amik nem tesznek jót a paprikának.

Összesen 12 féle paprikát tettem el (egyet már posztoltam a minap).

Nagyon jó csili paprika alap, mert remekül lehet csokival, kakaóval, stb. ízesíteni!

Amúgy is nagy divatja van a csilis csokiknak - bár én nem ragaszkodom hozzájuk ...

Rég főztem, még régebben posztoltam. Egyszerű és gyors étel.

Valamint finom annak aki szereti - merthogy igen megosztó egy fogás.

Különben is imádom a rizottót, de ez a fogás a mennybe viszi! A Metro áruházban jutottam hozzá a megfelelően darabolt borjúlábszárhoz. Sajnos a hiperekben nagyon vékonyra van szeletelve, és úgy igencsak kiszárad (elég vének már azok a borjúk).

Nincs itthon a feleségem, ami megkímél egy másik főétel készítésétől (merthogy ezt se szereti) :)

A madarasban jó ideig akciós volt a bélszín (vagy egyszerűen csak leesett a kamionról...), ezért bespájzoltam minden alkalommal, amikor egy szép darabot láttam. Dagadt is a csodahüttő rendesen :)

Most viszont alkalom adódott, hogy a gyerekeket is megetessem vele (feleségem csak módjával eszi, mert nem gombarajongó).

Ilyentájt érik be az Ökörszív, meg a SanMarzano paradicsom, ami a zömét képezi a veteményesem szabad helyének (a csilipaprikák azért még több helyet foglalnak el). Elsősorban tepsiben sütöm meg fűszerágyon, amivel igencsak összemegy és kevés üvegcse is elég a tárolásához.

Idén kicsit más a helyzet, mert kevesebb palántám fogott meg rendesen, viszont rengeteg koktélparadicsom terem. Fűszer van bőven - reklamálnak is egyesek, amikor használom :)

A legutóbbi XIX. századi költő után most egy Író került az étlapra. Megint ment az ötletelés már kedden, hogy mi legyen a menü hétvégén. Aztán jött az isteni szikra. Egészen pontosan Százados Asszony nézett utána, mi lesz az aznapi ebéd, és örömmel konstatálta, hogy Jókai bablevessel csillapíthatja az éhét aznap. Meg is volt legott, mit kell főzzek.
Persze, utána kellett néznem, hogy mi az autentikus recept, mielőtt belém száll valami troll, mert nem úgy csináltam, ahogy a nagykönyvben meg vagyon írva. Aztán, a recepteket látva rájöttem, hogy nem is fogom úgy főzni. "Füstölt malacköröm babba főzve", méghozzá jó nagy szemű babba. Csótánybab éppen lenne a csarnokban a magboltban, csak éppen időm nincs elmenni oda, füstölt malackörmöt viszont még aranyárban sem kapnék. Maradt tehát a füstölt csülök, amiből éppen volt még egy fél lefagyasztva, meg a tarkabab, amit hazafelé az ábécében meg tudok venni. Szóval, még neki sem álltam, máris két kompromisszumot kellett kötnöm, és hol volt még a vége. Egy biztos volt: a névhasználat ugrott.

Biztos van ennek valami neve is, de nem találtam rá. A lényeg, hogy többféle disznóhús készül együtt a krumplival egy tepsiben.

Semmi faxni, mondaná valaki, de azért nem úsztam meg némi mosogatást.

Néha rámjön, hogy valami könnyű húslevest kéne főzni. Ne tartson napokig a megfőzése, de legyen benne minden, ami finom.

Ilyenkor megyek a "csodahüttőhöz", hogy mit ad nekem. Az esetek nagy részében a baromfifiókban van valami aprólék, ami pont jó.

Itt az ősz, mindenféle zöldség kapható majdnem elfogadható áron (meg egy pár meg is terem a veteményesben). Ezekből ilyentájt szoktunk eltenni télire - sokat.

Mivel a fagyasztóban ennyi hely nincs, leginkább szárítjuk az alapanyagokat. Vegetát mi nem használunk, marad a leszárított reszelt zöldség.

Rettentő módon felszaporodott a "csodahüttőben" a marhacomb szelet. Addig-addig, hogy mikor feleségem még az USA-ban ette a legjobb steakeket, kirúgtam a hámból.

Meghagytam két szeletet egy esetleges sovány marhahúslevesnek, a többit meg vadasnak készítettem el.

Most (is) posztolom, mert azt az őszi káposztából jobb készíteni: cukor van benne, viszont víz már csak kevés.

Barátunk - akinek dílere van - kérdezett a minap, hogy van egy fej káposztája, nem akarok-e cvekedlit főzni? Mert ő nagyon szívesen enne :)