A világ legegyszerűbb és hihetetlen finom fogása. Hajdan a nagynéném gyakran sütötte így a disznótorost, csak éppen az még a lerben készült. Arrafelé a nyári konyha volt napközben a központ. Ott zajlott az élet, a "felső házban" nem tartózkodott senki, legfeljebb, ha beteg volt. Télvíz idején hajnaltól sötétedésig égett a tűz a nyári konyhában lévő sparheltben. Megfőtt rajta a tea, az ebéd, az állatoknak a dara, és egy húszliteres mosófazékban mindig ott volt a meleg víz, ha kellett valamit mosogatni az obligát alumínium vájlingban. Nem is beszélve az aludt tejről, amit rajta "hevítettek ki", hogy aztán isteni túró legyen belőle. (Később aztán került gáztűzhely, palackos, mert azért nyáron éppen elég a kánikula, nem kell rátenni még egy lapáttal.) Ha éppen nem volt dolog, Luca mama lemorzsolt egy-egy kosár tengerit, a csutka jól jött másnap reggel begyújtani, ha meg végkép nem volt mit csinálni, elücsörgött a rozzant kanapén, olvasgatta, ki tudja hányadszorra a Nők Lapját. A sarokban lévő polcon szólt a Kossuth, pontosan lehetett tudni, mikor van az ebéd ideje, és akkorra mindig volt ebéd. Mikor kezdett sötétedni, kivett egy lapát parazsat a tűzhelyből, felsietett vele, és begyújtott a cserépkályhába. Ősszel-télen valami mindig sült valami a lerben, apró krumpli, vagy éppen vastag húsú nagydobosi sütőtök, ami akkora volt, hogy be kellett fogni a szekérbe, hogy fel tudjuk hozni a kertből. Ebben a sütőben sült a hurka-kolbász savanyú káposzta ágyon.
Most nálam is ilyesmi étek volt, igaz, gázsütőben, de azért ez sem volt kutya.
Mint fentebb említettem, végtelenül egyszerű étel. A sütni való kolbászt a tepsibe rendeztem.
Egy kiló savanyú káposztát közé egyengettem.
Hármas fokozaton 65 percig sütöttem.
Aztán megettem.
A káposzta kicsit megpirult, de nem égett meg! A kolbászból kisülő zsír és szaft összekeveredett a káposztával, és remek ízt kölcsönzött neki. Még Korpovittal is finom volt.