Nem keverendő össze a faluhelyen a járda mellé ültetett porcsinrózsával (kukacvirág, kővirág)! Édesapám a szárazság növényének hívta. És valóban, augusztusban, mikor már minden kisült, a tikkadt szöcskenyájak már nem legelésznek, hanem kétségbeesetten próbálnak valami ehetőt találni, a porcsinnak kutya baja sincs. Arcátlanul harsányan virít, ott kandikál a járda repedéseiben. Ha már igen cudarra fordul a szárazság, összecsukja a leveleit, hogy az első esőtől újra virítson.
Ádám-Évánál kezdem, hosszú lesz.
Még tavasszal megszólított a szomszéd néni. Ugyan, hoznék már neki, pontosabban az ő drága kis papagájának egy kis tyúkhúrt, meg - tudja azt a húsos növényt, tudja na. -Porcsint? - kérdeztem. - Azt, azt. - És akkor most melyiket? - Hát mindkettőt. A tyúkhúrral volt egy kis hézag, mivel addigra majd' minden fellelhető helyről kikapáltam. Végül a Hegyen a három éve ültetett almafák tövében találtam. Azokat rendszeresen öntözöm, műtrágyázom, hamar kiserkent alattuk. Csak ügy belemarkoltam, lett egy kisebb szatyorral egyből. Elvittem neki, volt öröm, bódottá'.
A porcsin más tészta volt. Javarészt az is a kapálás áldozatául esett, de azt sem kell félteni. Mikor a "magas ágyásban", a paprikák tövében megláttam, hogy kisarjadt pár, meghagytam valamennyit.
Intermezzo: Szóval magas ágyás. Az Új kertben az előző bérlő rám hagyott vagy nyolc kirothadt aljú lemezhordót. A legkevésbé kérdéses agrofóliával bélelve még megtette víztárolásra, de a többi az kuka. Már, ha lenne olyan a környéken. Elhurcolhatnám a telepre, de valószínűleg meglincselnének, ha beletenném a kukába. Ekkor jött az ötlet, hogy fabrikálok belőle valami "magaságyás"-félét. A kertszomszéd karosszériát lakatol a garázsában, egy kisebb autógyárra való szerszámmal bír, elvágattam vele keresztbe két hordót. Szitáltam beléjük földet, kevertem hozzá érlelt marhatrágyát, a büféből vittem vagy tíz vödör kávézaccot, abból is vegyítettem belé. A tetejüket gyaluforgáccsal mulcsoztam. Kísérletképpen négyfajta növényt ültettem. Patisszont, Balatoni rózsa krumplit, egy paradicsomot és egy paprikát. A patisszon elég vacak lett, nőtt, mint a nyavalya, de termést nem akart hozni. A krumpli alatt termett vagy másfél kiló gumó, meg hat debreceni kolbász méretű pajor, gyaníthatóan valami sárkányt tojt belé. A paradicsom úgy-ahogy elment. De a paprika! A fél hordóval együtt olyan magas volt, mint én, lejött róla vagy két kiló csili. Majdnem sírva fakadtam, mikor november elején elvitte a fagy. Innentől aztán nem volt kérdés, csak paprikát ültetek bele. Tavaly tavasszal elnyisszantottunk még két hordót, így nyolc kis magaságyásom van.
Szóval ott tartottam, hogy kiserkent pár porcsin, én meg hagytam. Egy kicsit félrenéztem, és már mindent beleptek a drágák. Nem hogy egy papagájnak, de egy struccnak is elég lett volna. Egy hétre.
Ekkor kezdett el motoszkálni a gondolat, valahonnan rémlett, hogy ezt meg is lehet enni. A csalán után joggal gondolhatja a nyájas olvasó, hogy "ez is minden sz@rt megeszik". Azért mindent nem, de igyekszem. Szóval utánajártam, és kiderült, hogy nagyjából háromféle étel szoktak készíteni belőle. Salátát, főzeléket és krémlevest. Nekem valahol az utóbbi kettő közé sikerült belőni az ételt.
Szedtem egy kosárral, egy szatyorral jutott a madárnak is, - szegény, azóta ha meghallja, hogy porcsin, rémült rikácsolásba kezd - a többit hazavittem és főztem egyet.
Hozzávalók:
- 70 dkg kövér porcsin
- 1 közepes fej vöröshagyma
- 1,25 l húslé
- 330 g 20%-os tejföl
- 2 evőkanál liszt
- 1 evőkanál cukor
- olaj
- só
- a tálaláshoz sajt esetleg kruton
A porcsint alaposan megmostam, a vastagabb szárakat levagdostam és az egészet fél-egy centis darabokra vágtam.
A finomra vágott vöröshagymát az olajon megpirítottam.
Beletettem a porcsint, megfuttattam, majd felöntöttem annyi húslével, amennyi ellepte. Hozzáadtam a cukrot és megsóztam.
A forrástól számított 10-15 percig főztem, aztán a botmixerrel pürésítettem. Volna, de az öreg NDK-s masina már nem bírt vele, a szívósabb részeket nem vitte el. Mint később kiderült, ez nem is volt akkora baj.
Míg a "gaz" főtt, a tejfölt kikevertem a liszttel és egy kis húslével.
Visszatettem a gázra, beleöntöttem a maradék húslét és felforraltam. Behabartam. A hőkiegyenlítést kicsit nehéz lett volna megoldani, ezért csak belezuttyantottam a kikevert tejfölt, szerencsére nem ugrott össze.
Kiforraltam, közben még megkóstoltam és sóztam egyet rajta. Nem volt túl bizalomgerjesztő kinézetű az eredmény.
A melóban ettem belőle először. Reszeltem a tetejére egy kis gouda sajtot, pirítottam mellé pár szelet kenyeret (mer' kellenek a szénhidrák!). Elsőre szokatlan volt, kicsit nyálkás, de egészen jóízű. A nagyobb, harapható darabok egy kis rusztikus jelleget kölcsönöztek a fogásnak. Hasonlatos lehet a csalánhoz vagy a kőleveshez, alapvetően nem sok íze van, talán kicsit savanykás, de a fűszerezéssel ízletes fogást lehet belőle készíteni. Nem lesz a kedvencem, de éhhalál ellen megteszi, ha egyszer odáig jutok.
(Előkészületben: Gyermekláncfű és lucerna jóasszony módra.)
