Eljött végre az év legjobban várt ünnepe, a Húsvét. No nem mintha ilyesféle vallási buzgalomban szenvednék, csak éppen egybe esik a böjt végével. Pár éve, megtartom ezt a tavaszi tisztítókúrát, csak úgy magam örömére. Az idei valahogy igen nehezen akart véget érni. Álmomban kócos levelű répák és veszett tekintetű brokkolik kínoztak. Egy kínpadra voltam láncolva, előttem hosszú sorokban vonultak a nagy darab, gőzölgő húsokkal megpakolt tányérok, egy svédasztal zabolátlan csikó módjára ugrándozott, közben potyogott róla a vékonyra szelt prágai sonka. Amikor verejtékben úszva felébredtem, megfogadtam, hogy méltó bosszút állok. Délben az üres tökfőzelék felett szőttem terveket, hogyan fogom kárpótolni magam a kiállt szenvedésért. Hatalmas, zsírtól csillogó pecsenyékről álmodoztam, rőfnyi kolbászokról, szaftos pörköltökről, gazdag levesekről.
Végül a leves lett a befutó. Eszembe jutott, hogy édesanyám hajdan igen jóízű frankfurti levest készített úgy, hogy húsos csonttal alapozott meg az ételnek. Ez megbízható kiindulási pontnak tűnt, már csak ezt kellett megfelelően hedonista módon abszolválni. Kicsit még csiszoltam rajta, és meg is született az idea.
Levesnek nem nevezhetném a produktumot - hiszen épp a leves lényegének, a lének volt némiképp híján -, inkább amolyan egytálétel lett, de az egyszerűség kedvéért a továbbiakban, mint levest fogom emlegetni.

Hozzávalók:
- 1,2 kg húsos karajcsont
- 0,5 kg sertéscomb
- 15 dkg füstölt kolbász
- 0,7 kg krumpli
- 0,7 kg kelkáposzta
- 450 g 20 %-os tejföl
- 2 evőkanál liszt
- 3 közepes vöröshagyma
- 1 db M-es tojás
- 4 gerezd fokhagyma
- só
- őrölt fekete bors
- őrölt köménymag
- pirospaprika
- kevés sertészsír vagy étolaj

Már Nagyszombaton nekiláttam az előkészületeknek. A húsos csontot egy tepsibe pakoltam és majd' másfél órán át pirítottam hármas fokozaton.

A sütőből kivéve egy nagyobb lábosba tettem, felöntöttem annyi vízzel, amennyi ellepte és egy evőkanál sóval ízesítettem. A tepsibe 2-3 deci vizet öntöttem és a gázon melegítve felkapirgáltam az összes lesült pörzsanyagot, majd az egészet beleszűrtem a lébe.

A habbal sokat nem kellett bajlódni, ami kevéske feljött, pikk-pakk leszedtem. Aztán hat órán át szép csendesen gyöngyöztettem. Áttetsző, mélybarna húslé lett a végeredmény.

A lét kihűtöttem és betettem a hűtőbe, a csontról pedig lebogarásztam a húst és azt is betettem mellé. A csontból akkurátus kis csomagot készítettem és levittem a Sörözőbe az asztalos Lacinak, hadd vigye el a drága kiskutyáinak (két dög nagy komondor) a műhelybe.

Másnap a kolbászt felkarikáztam és kisütöttem a zsírját. Príma házi kolbászt kaptam Békéscsabáról egy kollégától, akit minden évben meglepek pár üveg csilikrémmel, meg paprikamaggal, hogy önállóan is elő tudja állítani a betevő nyombélfekély-generátort. Ettől függetlenül ez én árumra esküszik, hiába no, Veszprém történelmi paprikatermő vidék. Kihalásztam a kolbászkarikákat, és a visszamaradt zsíron megpirítottam a kockára vágott vöröshagymát (kettőt).

A pirult hagymát követte az öreg kockára vágott krumpli és a felcsíkozott kelkáposzta. Felöntöttem a lezsírozott húslével, beletettem a lereszelt fokhagymát, borssal és köménnyel ízesítettem.

Amíg a leves főldögélt, ledaráltam a sertéscombot az ezeréves darálón, ráütöttem a tojást, hozzáadtam a megmaradt vöröshagymát, kevés fokhagymát, sóval, borssal, pirospaprikával fűszereztem, majd összegyúrtam és kis gombócokat formáztam belőle.

Az már ekkor nyilvánvaló volt, hogy a gombócokat nem tudom belefőzni a levesbe, ezért egy serpenyőben, kevés olajon megpirítottam őket.

Időközben a zöldségek csaknem megpuhultak, így beletettem a levesbe a pirult kolbászt és a csontokról leszedett húst.

Kicsit rottyantottam rajta aztán behabartam a liszttel és kevés vízzel elkevert tejföllel.

Kiforraltam, végül beletettem a gombócokat és azzal is összefőztem egy kicsit.

Tálaláskor még egy kanálka csilikrémet tettem bele.

Monstre egy étel lett. Gazdag, ízes, a konzisztenciák kifogyhatatlan tárháza. (Főleg, mikor ráharaptam egy bennfelejtett csontszilánkra.) Három napig ettem, miközben az ablakban állva szidtam az átokverte esőt, ami miatt nem tudtam a kertben ügyködni, pedig már rohadtul ideje lett volna már.