Lucius Licinius Lucullus (Róma Kr. e. 109-ben vagy korábban – Kr. e. 59-56 között) a plebejus Licinia gens tagja. Tudjuk a történelemből, hogy Róma nagy hadvezére volt; kétszer is tönkreverte a Köztársaság egyik legveszedelmesebb ellenfelét, a pontusi Mithridatest. Mégsem beszél ma senki lucullusi győzelmekről és mithridatesi vereségekről, ellenben szállóigévé vált a lucullusi lakoma kifejezés.
Kép innen.
A diadalmas hadjáratok során a győztes hadvezér magáról sem feledkezett meg, és halomszámra küldözgette haza a Kelet összerabolt kincseit.
A korabeli feljegyzések szerint ő hozta be Európába a cseresznyét és a kajszit. (Egyes források szerint az őszibarackot.)
S amikor visszavonult a magánéletbe, hadvezéri hírnevét felváltotta példátlan arányú fényűzésének a híre.
Palotájának, római parkjainak, műkincseinek, nagyszerű könyvtárának csodájára jártak -, ha vendégeket hívott, az asztalokra felvonult minden, ami csak szem-szájnak és orrnak ingere. (Az utóbbi testrésszel azért egészítem ki a költő szavait, mert a modern ínyes-irodalom megállapítása szerint "az orr a gyomor delejtűje"). Konyhájának állandó hadi készenlétben kellett állnia, úgyhogy a személyzet képes volt alig néhány óra alatt előteremteni mindazt, amit akár a legkényesebb ínyesség megkívánhatott.
Egy este két nagynevű vendége volt: Cicero és Pompejus. Ott maradtak vacsorára is, de előbb feltételül szabták, hogy az a legegyszerűbb legyen, fölösleges ínyeskedések nélkül. S nehogy a javíthatatlan költekező túljárhasson az eszükön, azt is megkötötték, hogy az ételsort csakis az ő jelenlétükben beszélheti meg a szakácsával.
Lucullus bólintott és hívatta az udvarmesterét.
- Barátaim itt maradnak vacsorára. Minden a legegyszerűbb legyen. Az Apollo-teremben terítsetek.
Ott aztán olyan szédületesen pazar lakoma várt a két meglepett vendégre, hogy orruk delejtűje csakúgy táncolhatott a drágakövekkel kirakott aranytálak meglepetései fölött.
A rejtélynek ez a megfejtése:
Mindegyik ebédlőteremnek más-más ételsora volt. A házigazdának nem kellett a fejét törnie, megnevezte a termet, s máris rohanvást iramodott a temérdek szolgahad, ki-ki a maga posztjára. Mire a vendégek bevonultak, már előttük illatoztak a mesebeli "terülj meg" asztalok. Lucullus raktáraiban fel volt halmozva a világ minden részéből összehordott és konzervált ínyesfalat; évszak nem tett különbséget, tél közepén is tavaszi újdonságok kerültek onnan elő.
S az ebédlő termeknek volt még egy titkuk. Az egykori hadvezér a konyhaszámlák körül is katonás rendet tartott. Eleve megszabta azt is, hogy minden egyes teremben a lakomának kerekszám mennyibe kellet kerülnie. Nem legfeljebb, hanem legalább. AZ Apollo-teremre ötvenezer drachméban állapította meg az alsó határt.
Megtörtént egyszer, hogy a nagy préda ember egyedül volt odahaza és egymagában vacsorázott. Ezúttal egyszerű, mondhatnám: polgári fogásokat hordtak elébe. Ezen nagyon felháborodott és hívatta a bűnös főszakácsot. Az ijedten mentegetőzött, hogy hiszen nincsen vendég, egyedül tetszik étkezni. S ekkor az úr ajkáról elhangzott a híres mondás:
- Tanuld meg egyszer s mindenkorra, hogy Lucullus mindig Lucullusnál vacsorázik!
Ismét köszönetet kell mondanom Ráth-Végh Istvánnak a közreműködésért.
