Most - hogy ilyen korán sötétedik és nincs érkezésem munka után a kertben ügyködni -, elkezdek újból kenyeret sütni. Olcsóbb és jobb is, mint a bolti, és legalább elfoglalom magam valamivel. Úgy gondoltam, két 75 deka körüli kenyeret sütök, az elég lesz egy hétre reggelire meg hideg kaja mellé (nem lett elég). Hogy egyszerre meg tudjam sütni, és nagyon össze se nőjenek sütéskor, püspökkenyér formában terveztem készíteni. Mivel azt tapasztaltam, hogy kenés nélkül igencsak bele tud ragadni a tészta - vajazni viszont nem akartam -, sütőpapírral terveztem bélelni. Igen ám, de a méretre szabott papír egy formára sok, kettőre kevés, pazarolni viszont nem akartam. Vettem hát egy tekercs 8 méteres, folyamatos sütőpapírt, hogy majd abból szabok megfelelő darabot.
És nekiláttam.

Hozzávalók:
- 80 dkg kenyérliszt (BL-80)
- 20 dkg teljes kiőrlésű búzaliszt
- 1 evőkanál búzasikér
- 5 dkg élesztő
- 5-6 dl víz
- 3 teáskanál só

A liszteket és a sikért előző este összeszitáltam és kettéosztottam.

A liszt felébe belekevertem a 4 dl vízben elkevert 2,5 dkg élesztőt. Az egészet tálastul betettem egy nagy nejlon szatyorba.

Másnapra készen is volt a gyorskovász.

Hozzáadtam a maradék lisztet, további 2 dl vízben a maradék élesztőt, és megsóztam.

Alaposan kidagasztottam, majd egy órára visszatettem a szatyorba.

Prímán megkelt. Kiborítottam a deszkára, és átgyúrtam, aztán zsupsz vissza a szatyorba még egy órácskára.

Míg az élesztő dolgozott, leszabtam a megfelelő méretű sütőpapírt, és kibéleltem a formákat.

Megint gyúrtam egyet a tésztán, majd két részre osztottam.

Kicsit kinyújtottam a kenyértésztát, aztán feltekertem olyanformán, hogy minden hajtásnál lenyomkodtam.

Ezután a formákba tettem a tésztát, és immár azzal együtt tettem vissza a szatyorba egy újabb órára. Időközben begyújtottam a sütőt, és az öreg serpenyőt vízzel töltve betettem az aljára. Beraktam az öreg alumínium tepsit is, hogy ne égjen meg a kenyér alja.

A megkelt tésztát egy órán át sütöttem hármas fokozaton, majd tíz percre odapirítottam neki csutka gázon.

Kivettem a sütőből - isteni illata volt -, kiborítottam a formából és le akartam húzni a papírt róla. És nem jött. Nem ráragadt picit, nem imitt-amott, ráragadt mindenhol. Negyedórán keresztül kapartam, vakartam, bevizeztem, kipróbáltam minden praktikát, az összes recés élű kést, közben átkozódtam csendben magamban, mint a záporeső.

Nagy nehezen végül megtisztogattam őket, ittam egy kupica diópálinkát, és kikotortam a kukából a sütőpapír csomagolását.

Elővettem a szemüveget, olvasom, mit ronthattam el, és megláttam a feliratot. "Kevés liszt sütőpapírra szórásával a leragadás elkerülhető." Hogy mi van? Akkor mi a picsának a papír? Ezek a nyomorultak valami selejtes zsírpapírt árulnak sütőpapír gyanánt, ezzel az ócska dumával meg le akarják védeni magukat. - Mi szóltunk kérem, kell rá liszt, különben leragad.

A kenyér amúgy szenzációs lett, el is fogyott idejekorán, de majd jövő szombaton nagyobbakat sütök, igazi sütőpapíron, ezt a szart meg elhasználom csomagolásra.