Hogy ez most gulyás leves, gulyás vagy gulyásos hús - döntse el aki akarja. A magyar gasztronómiában nincs konszenzus a gulyásról, mintahogy a halászlé is legalább annyiféle, ahányan fõzik+2.
Nagyobb vendégseregre számítottunk, hogy a nagylyány be tudja mutatni az unokát a barátoknak. A döntés gulyás volt, ahogy szoktuk: bográcsban.
Igenám, de feltámadt egy viharos szél, ami megtorpedózta a tervet, így maradt a konyhai fõzés.
Mintegy 16 fõre kellett kalkulálnom, ezért ennyire számoltam ki a hozzávalókat:
- 3 kg marhalábszár
- 1,5 kg krumpli
- 1,5 kg vereshagyma
- 70 dkg sárgarépa
- 70 dkg gyökér
- 1 közepes zellergumó
- 10 dkg kacsazsír
- 1 paradicsom
- 2 zöldpaprika
- egy marék fokhagymagirizd
- 2 ek feketebors
- 2 ek Farkas András féle pirospaprika
- 1 tk kömény (õrölt)
- 1 füstölt csilipaprika (hogy valami füst is legyen benne)
- 2 tojásnyi szárított csipetke
- 11 literes fazék
Könnyû dolgom volt, mert sok kukta (a gyerekeim) segített zöldséget tisztítani, hagymát aprítani. Nekem már csak a fûszerezés és a fõzés maradt munkának. Mivel sok finnyás vendég volt (a lányaim), a húsról leválasztottam az inakat, zsíros részeket. Ezeket megpergeltem a zsírban, majd különvettem. Beraktam egy rétegnyi hagymát a fazékba, rá egy rétegnyit a felkockázott húsból. Ismét hagyma, majd a felvágott zöldpaprikából egy kevés és egy réteg hús. Ezt addíg csináltam, míg elfogyott minden. Ekkor kicsit megsóztam, rászórtam a köményt. Hagytam rotyogni, hogy eressze ki a levét a hús meg a hagyma. Ez utóbbi az edény alján arra is vigyázott, hogy ne égjen le semmi.
 |
 |
 |
 |
Amikor már látszott a leve (kb 20 perc múltán), hozzávagdostam a paradicsomot, meg a feketeborsot is beledobtam. Tetejére tettem a zellert a gyökérrel - az fõhet együtt a hússal. Elõször csak akkor kavartam meg az egészet, amikor annyi levet eresztett, hogy keverhetõvé vált a fazék tartalma. Felöntöttem kis vízzel és hozzáadtam a pirospaprikát, meg a sót. Ekkor a paprika szépen kiadta a színét a tetejére összegyülemlett zsírnak, nomeg egy kicsit a lének is.
 |
 |
 |
 |
Ekkor jött a svédcsavar: Kaptam egy óriási teatojást valamikor régebben, de soha nem használtam. Most ebbe tettem a már megpirított mócsingokat, paprikacsumákat, fokhagymát meg a füstölt jalapenot. Így legalább nem kell keresgélni a fazékban, nem ütköznek bele véletlenül "nemszeretem" húsokba.
Belesûlyesztettem a lébe egy kis fakanál-segítséggel, hogy lemenjen a fazék aljára.
Színig töltöttem a fazekat vízzel, felforraltam, majd hagytam kislángon rotyogni további 2,5 órát. Beleszórtam a csipetkét, krumplit és sárgarépát, amivel fõztem még 20 percig. Ekkor kivettem a teatojás tartalmát egy külön edénybe (mert azért vagyunk páran, akik szeretjük az igazi lábszárat).
Mivel önkiszolgáló étkezés volt, ki-ki vett magának a levesbõl, a külön edénybõl, meg kenyeret és csípõset.
Majdnem olyan jó lett, mintha bográcsban készült volna! Leve nem volt annyi, mint egy szokványos gulyáslevesnek, ezért is a hezitálás az elnevezéssel.
A vendégek felvilágosítottak, hogy ez nem teatojás szteroidokon, hanem rizsfõzõ gömb ...
