Délután kettő felé járhatott, végeztünk a délelőtti munkával, ebédeltünk. Józsibá pénteken jött, adjatok már egy potykát fiúk, a hentesem nyaggat, jön a lánya hétvégén, kívánós, hozok érte valami disznóságot. Hozott szalonnát, hófehér, vajpuha, majd' nyolc centi vastag. Józsi (a másik) meg egy kosár zöldfélével állított be minap. Volt fenn a Hegyen (ez egy másik) vagy 1200 öl birtoka, valóságos Kánaán, csak tudnám hogyan csinálta, mikor folyton seggrészeg volt. Kenyeret – két kilós kereket – meg langallót a Helyettes hozott a faluból reggel, mikor jött a halért. (Sármelléken egy csuda pékség működött akkoriban. Az út szélén folyton állt pár kocsi - az apró udvarban nem fértek el -, még Hévízről is kijártak kenyérért. Klottgatyás-trikós, vietnami papucsos, idős bácsi szedte kifelé sebesen az irdatlan hosszú lapáttal a kenyereket a kemencéből, végigsimította egy vizes kefével, és rakta a fejkendős, kötényes néni elé a pultra, aki már adta is a következő vevőnek. Nemigen volt ideje hűlni az árunak, alig győzték sütni, valaki mindig topogott az ajtóban. A langalló maga volt a Mennyország. Nem a manapság kapható pizzaszerű valami, hanem egy kilós kenyér tésztája kilapítva, fokhagymával megkenve, öreg szemű sóval meghintve. Sütés előtt sugárirányban bevagdosták, prímán lehetett kézzel tépni. Mindig kettőt kellett vennünk, mert egyet simán megettünk csak úgy magába', mire kiértünk a halászkunyhóhoz.) Szóval falatoztunk. Feribá irdatlan sonkahagymát hámozott, fél centi vastag szeleteket vágott belőle, és elszántam tömte magába a szalonna mellé. Na – gondoltam – erre megiszod a két liter fehéret, aztán az epéd átveszi az irányítást éjszakára.
Ledöntöttem két híg fröccsöt, nehogy azt higgye szegény disznó, hogy a kutya ette meg, (Fekete István Téli berek) aztán kimentem a partra nyújtózni, meg mártózni egyet a délutáni meló előtt. Hálót kellett bogozni megint. Nagy vízre, a Balatonra szánt 5-6 méter mély hálóink voltak, a sekély Kis-Balatonban nem tudtak rendesen kifeszülni. Elég volt egy kis éjszakai szél, belevitt pár darab hínárt, és reggelre a hullámzás feltekerte az egész hálót, úgy nézett ki, mint egy vastag zöld kötél, amiből kötözött sonkaként imitt-amott kikandikált egy-egy nyomorult hal. Belecsobbantam hát a vízbe, kiúsztam a tartóhálóig, aztán vissza. Ahogy szétnéztem a partról, valami a szemembe ötlött. Beszaladtam a távcsőért, mi van, így Feribá, valaki halászik a szembeparton. Néztük, két alak emelőhálóval. Motor beröffent, nyomás. Szép lassan elpöfögtünk előttük, oda se' néznek, megfordultunk, a nádfal mellett vissza, 30 méterre tőlük csutka gáz, halat-hálót eldobva gázoltak a partra, a motor persze lefulladt a hínártól, mire odaevickéltünk, már csak a nád lengedezett utánuk ahogy törtettek kifelé. A tápli cirka 2X2-es, profi munka, jutazsákban vagy tíz kiló kárász. Halak a tartóhálóba, emelő a raktárba a többi közé, van már ott vagy száz kiló különféle háló.
Néhány nappal később éppen hálót bogoztunk a kikötőben, mikor valami zörgést hallottam. Kikukucskáltam a ház mögül: ezeréves rozzant Csepel bicaj, rajta egy öregember, fél kézzel fogta a kormány, úgy döcögött lefelé a töltésről. Kontrázott, leszállt a bicikliről. Szandál, munkásnadrág, hófehér ing, a jobb ujja felgyűrve, a bal egy biztostűvel feltűzve, a fején vasutas sapka. A bal keze hiányzott. Nagyot köszönt, mi is. Fekete bácsi vagyok, behívtuk a verandára. Hát, igen nagy gondban van, a szomszédja elkérte az emelőhálóját, mi meg elvettük a szomszédtól, ez volt az utolsó rendes hálója, nem tud másikat készíteni. Kitekert Sármellékről, fél kézzel egyensúlyozva, hogy a hálóért könyörögjön. Visszaadtuk, aztán előkerült a demizson, és estig dumáltunk. Volt valami az öregben, valami elemi életöröm, pedig kapott a sorstól eleget. Beteges feleségével él kettecskén, rokkantnyugdíj, a fiúk fiatalon meghalt, ő a kezét vesztette el, mikor két vagon közé szorult. Ahogy a halászatra terelődött a szó, felvillanyozódott az öreg, olyan ízesen, színesen beszélt, hogy dőlünk a kacagástól, de nem haragudott érte, csak hamiskásan mosolygott. Megegyeztünk, szombaton elvisz minket olyan csuda helyre, ahol csak úgy hemzseg a hal. Megittuk a búcsúpoharat, aztán indult volna haza, de a bor másképp gondolta. Betettük a kombiba a bicajt, Feribá meg hazafuvarozta. Otthon persze megkapta a magáét, Feribának is kijutott rendesen, lángoló füllel jött vissza.
Szombaton, reggel hat óra tájt, mire kiértünk a reggeli hálónézésből, Fekete bácsi már ott ült a verandán. Frakk a térdén nyugtatta a fejét, és a farkát billegetve mondta a szemével: - Beengedtem. Ugye nem baj? Köszöntünk, és meginvitáltuk reggelire. Szabadkozott, meg aztán mondta, jó lenne igyekezni, mert a halak nem várnak meg. Vágtam gyorsan négy karéj kenyeret, kitöröltem velük az előző napi sült hús zsírját a tepsiből, összefordítottam a zsíros felét, készen is volt a szendvics. Egy hagymát is zsebre vágtam, Feribá valamiért nem kért. A jegesládából kivettem a szódát, csináltam a demizsonba egy híg fröccsöt útravalónak.
Bezártuk a házat, fogtuk a hálókat és átballagtunk az úton a másik vízterületre. Ott is volt egy csónakunk, feltettük a tartalék motort és átpöfékeltünk a szemközti partra. A hálót Pedrótól, a rapsicból lett halőrtől kértük kölcsön, nekünk nem volt tükörhálónk. Igen fain kis háló volt, az akkor újdonságnak számító, parával és ólommal egybefont kötéllel készült, zöldre volt impregnálva. Útközben megettük a reggelit, leöblítettük egy korty fröccsel. Mint kiderült, a töltés túloldalán lévő kubikgödör a cél. A földmunkáknál innen termelték ki az anyagot, utána szivárgó árokként funkcionált. Összeköttetésben volt a Zalával, és elég sok hal úszott fel belé, ugyanakkor eléggé kiesett a tilosban járók útvonalából, ezért nem volt lerabolva. A műanyag csónakot könnyedén áthúztuk a töltésen, vízre tettük és Fekete bácsi ismertette a haditervet. Két tükörhálót teszünk igen le csendesen V alakban. Utána a V nyitott vége felől megzavarjuk a vizet. Kinéztük a megfelelő helyet, és már nyúltam a hálóért,hogy elkezdjem kirakni.
Az öreg megelőzött, kivette a kötél végét, és mutatta, hova kössem. Szépen csendben elkezdtünk sréhen a kubik közepe felé evezni, Fekete bácsi meg eresztette a hálót. Ha elakadt a saroglya megviselt szélében, nem volt elég a fél keze, a foga közé kapta a felint, úgy húzott rajta egyet. A háló másik végét szabadon hagytuk, olyan mély volt a víz, hogy lehetetlen lett volna karót leszúrni a kikötéshez. Mikor megvolt mindkét háló, eleveztünk kubikgödör elejére, aztán megkezdődött a hacacaáré! A Forelle motor elég zajos jószág, mi még rátettünk egy lapáttal, dobogtunk a csónak alján, kétoldalt meg az evezővel csapkodtuk a vizet. Lassan haladtunk a háló felé. A busák kezdték a ribilliót - két jókora be is ugrott mellénk -, aztán hajtották maguk előtt a többit. Egy potyka is kiugrott a vízből - így remélve tán menekülést -, oldalával hangosan csattan vissza. - Laspanik! - rikkantotta az öreg. Ránéztem, olyan boldog volt, mint egy gyerek, hangosan kurjongatott, kacarászott. Ránk is átragadt a vidámsága, nagyokat nevettünk és tovább csapkodtuk az evezővel. Tökig vizesek voltunk mindhárman, de nem törődtünk vele. A felin már több helyen bebukott a víz alá, a halak mentek volna vele, de az nem engedett. Egy csuka a farkával hevesen csapkodva messzire fröcskölte a vizet, ahogy megpróbált szabadulni. - Lohog! - kiáltott ismét Fekete bácsi. Ezzel végem volt, már fájt az állkapcsom a röhögéstől.
Lassan magunkhoz tértünk, elkezdtük felszedni a hálót. Olyan volt, akár egy karácsonyfa, szinte minden tükörszemben volt egy hal, némelyikben öt-hat kárász. Arra hamar rájöttünk, hogy egyhamar nem fogunk végezni. A kárászok és a pontyok bognártüskéi piszkosul belegabalyodtak a belső háló finom léhésébe. A nagyobb halakat kibogarásztuk, a többit a hálóval együtt beszedtük a csónak aljába. Az első háló végén iszonyú csapkodással egy hatalmas amur vergődött, már félig kiemeltük, mikor sikerült kiszabadulnia. Anyáztunk egy jóízűt, aztán elkezdtünk a továbbiakon spekulálni. A visszaút nem volt zökkenőmentes. A nagyobb halakkal éppen tele lett a két kosár, amit vittünk, ezzel nem is volt különösebb gond. Az egyik hálót halastul beleszedtük a saroglyába, de majd a szemünk ugrott ki, mire felvittük a partoldalba. A másik a csónakban maradt, azzal együtt kínlódtuk át a töltésen. Én a kötélnél fogva húztam, Feribá hátulról tolta, az öreg meg segített, ahogy tudott.
Végül nagy nehezen hazaevickéltünk. Elsőként ittunk egyet az ijedtségre, aztán nekiláttunk a munkának. A hálókat kiterítettük a kikötő betonján, ott aztán kényelmesen ki lehetett bogarászni belőlük a belegabalyodott halakat. Éppen volt még két kosár, abba szórtuk az apraját. A hálók szánalmasan néztek ki a csata után, hínárdarabok, pikkely, nyálka mindenhol. Rövid tanakodás után úgy döntöttünk, ráér másnap is a többi, elvittük a ház mögötti füzesbe, és kiterítettük az árnyékba száradni. Az öreg hosszas unszolásra kiválasztott pár halat, amit el akart vinni, a maradék ment a jégre illetve - amelyik még élt (főleg a kárászok) -, a tartóhálóba. Ittam még egy hosszú kortyot, és nekiláttam megpucolni a kiválasztott halakat. Feribá az öreg asszisztálása mellett kisütött pár szelet pontyot ebédre, közben egyre fogyott a somlai. Én nemigen mertem inni, mert odakinn hét ágra sütött a nap, meg aztán szerettem volna mielőbb végezni. Végül csak kész lettem, a nagyobb halakat felszeltem, az apróbbakat be is irdaltam - ne legyen olyan sok gond vele -, becsomagoltuk nejlonba a zsákmányt, és leültünk ebédelni.
Feribá vitte haza az öreget. Várható volt, hogy hosszú lesz a túra - Fekete bácsi már ecsetelte, hogy kinek kell vinnie egy kis halat -, kimentem velük a hídhoz a büfébe, hogy majd ott elütöm az időt. Aladár éppen egészen józan volt, vettem egy sört és elnyúltam a napernyő alatt. Mire Feribá megjött már nem kellett a napernyő és Aladár sem volt teljesen tiszta, ahogy én sem.
Onnantól kezdve, ha megláttunk egy halat a hálóban, egyszerre kiáltottuk: Lohog! Gyorsan szálltak a napok, az egyre apadó vízben a halászat lassan befuccsolt, el kellett jönnünk. Közben minden hétfőn délelőtt - ahogy mentünk kenyérért - meglátogattuk Fekete bácsit, vittünk neki egy kis halat, ő meg várt minket, hol ezzel, hol azzal. A búcsúestére is meghívtuk, egy ismerős elment érte, haza is vitte, küldtünk vele egy kis halászlét meg vadpörköltet a feleségének is. Ahogy hazafelé mentünk, betértünk még a pékségbe egy kis langallóért, az öreghez is bementünk elköszönni.
Két év múlva jártunk arra megint. Fekete bácsi házánál senki nem nyitott ajtót, az udvart felverte a gaz, az utca felőli ablak be volt törve. A kapun műanyag tábla: "Az XY Bank tulajdona, idegeneknek belépni tilos!" Átmentünk a pékségbe. Az idős néni és bácsi már nem volt ott, egy - láthatóan komoly gondokkal küszködő - fiatal pár szerencsétlenkedett a töküres műhelyben. Fogalmuk nem volt, kiről is beszélünk, Keszthelyről jöttek, nem ismertek szinte senkit a faluban. Privatizálták a - mint kiderült szövetkezeti - pékműhelyt, ők vették meg, és próbálnak boldogulni. Langalló az sajnos nincs, de van sajtos buci, nagyon finom, kóstolják meg. Kértünk kettőt, borzalmas volt.
A másik biztos helyen, a kocsmában kaptuk meg a választ. Fekete bácsi felesége éjjel halt meg, álmában, az öreg reggel vette észre. Nem omlott össze, nem őrjöngött. A szemközti fülkéből hívta a mentőket, azok példás gyorsasággal ki is értek Keszthelyről húsz perc alatt. A temetésen nem voltak sokan, pár szomszéd, ismerős, polgári szertartás volt, a pap valamiért nem vállalta. A költségekre nem volt gond, Fekete bácsi felesége más rég félretette a pénzt arra, rögtön meg is váltotta belőle a dupla sírhelyet. Az öreg hazament a temetésről, lehúzta a cipőit, akkurátusan egymás mellé rakta őket, aztán ruhástul lefeküdt a bevetett ágyra és meghalt. Szépen csendesen, ahogy élt. Három nap múlva törték rá az ajtót.
Közpénzen temették el, a fél falu elkísérte utolsó útjára, a feleségével ellentétben őt mindenki ismerte, pár hálója talán még ma is szolgál az avatott kezekben.
Az önkormányzat kereste egy darabig a lehetséges örökösöket, de nem találtak senkit, még egy árva unokatestvért sem. A bank persze gyorsan kapcsolt, valami elmaradt befizetésre hivatkozva zár alá vette a házat.
Kimentünk a Kis-Balatonra, ismerős srácok voltak ott, este eliszogattunk, reggel kimentünk velük lehalazni és hoztunk haza pár potykát.
