Őszre elfogyott a lelkesedés és az energia. A cudar időjárás miatt szinte lehetetlen volt az őszi kerti munkákat elvégezni. Az október 23-i igen hosszú hétvégén terveztem az új kertben az ásást és a gané behordását, természetesen négy napig zuhogott. A következő hétvégén tudtam végül megcsinálni, de nagyon megszenvedtem a sáros földdel. A Hegyen aztán végképp nem jutott idő semmire. Egy részét felástam, aztán hagytam úgy tavaszig.
Most, hogy hirtelen kitavaszodott, neki kellett veselkedni az ásásnak, hogy még idejében elvethessem, amit kell. Komisz föld van arrafelé. Köves, mint a nyavalya, és az is csak 50-60 centi vastagon, onnan jön a mészkő. Igazából csak azzal van gond, hogy belenyomjam az ásót, mert amint felfordítom, már szépen szétomlik a föld. A tavaly lehullott temérdek eső bemosta a talajt a kövek közé, így aztán olyan, mintha murvával lenne leterítve.
Nekiláttam hát ásni. Néha két lábbal is rá kellett ugranom az ásóra, hogy belemenjen. Nem csoda, hogy két-három év alatt elkopik egy utászlapát.
Szóval ástam, jó idő volt, hamarosan lekívánkozott rólam először a zubbony, aztán a pulóver is.
A szemközti házból előjött L, megeresztett egy jó hosszú, hurutos köhögést, harákolt kicsit, aztán köpött egy nagyot. Átkiabált a fenti szomszédnak, valamit beszéltek, majd kinyitotta a kaput és kiállt a szakadt Forddal. Meglátott, köszönt.
- Helló!
- Helló.
- Ásol?
Nem baszki, szénát forgatok.
- Igen.
- Nem kemény?
- De.
- Kéne egy jó eső.
- Kéne bizony.
- Hajnalban is csak két fok volt.
- Nálunk is.
- Megyek sörér' a boltba. Nem kell valami?
- Köszönöm, nem.
Beszállt a roncsba és kavicsot szórva elsöpört.
Elgondolkodtam egy kicsit rajta. Az ördög tudja, miből él, valahányszor kijövök a Hegyre, mindig itthon van, csak egy-két órára szokott elmenni. Mindegy, az ő dolga, inkább dolgozom, mert soha nem végzek.
Alig telt el egy órácska, jött Vakond bácsi a hegyoldal felől. A kertje úgy nézett ki vagy tizenöt évig, hogy egy Első Világháborús csatajelenetet simán le lehetett volna forgatni rajta. Egy méter mélyen felcsákányozta az egészet, a köveket kirostálta, kihordta az útra. Hozatott több vontató földet és a régi talajjal elkeverve visszaterítette az árkokba. Sziszifuszi munka volt, igaz azóta hozzá sem nyúl a kerthez, a felesége csinál mindent.
Már alig vártam, hogy összefussunk így ásás közben, kíváncsi voltam, elsüti-e az idióta viccét. Mióta itt van kertje, minden tavasszal elmondja, nekem meg már elsőre sem tetszett.
- Ásol?
Nahát, még egy agrárszakember.
- Igen.
- Tudod, mikor jó az ásás?
- Mikor?
- Amikor más ás.
- Nem mondod.
Itt kicsi szünet jött, talán azt várta, hogy nevessek egyet a remek poénon. Megint nem nevettem.
- Nem kemény?
- Dehogynem. Olyan kemény vagyok, mint az acél.
- Nem úgy gondoltam. A föld.
- Nem kemény, csak a kövek benne, azok kemények.
- Ültetsz bele?
- Vetek.
- Magot?
- Igen.
Megint egy kis szünet következett.
- Megyek J bácsihoz.
- Jó.
Elment, én meg hálát rebegtem, hogy ennyivel megúsztam.
Kisvártatva J bácsi jött fújtatva ugyanabból az irányból, ahonnan Vakond bácsi.
- Na - gondoltam magamban,- Vakond nyomhatja a csengőt egy darabig, ha az öreg nincs ott.
J bácsinak a jobbkezéről minden ujjáról hiányzik egy perc. Valahányszor elgondolkodik, valamelyik ujja végét nyalogatja.
- Nem ragad? - kérdi köszönés helyett.
Kurva viccesek vagyunk.
- De ragad.
- Hogyan, mikor nem is esett eső.
Basszus, ez komolyan gondolta.
- Akkor nem ragad.
- De az alja biztosan vizes - mondta, és végignyalta a hüvelykujja csonkját.
- Dehogy vizes, száraz, mint a Szahara.
- De vizes, csak ahogy felásod, attól szárad meg.
- Rendben van.
Kifújta magát és ment tovább.
Az órámra néztem, szűken még belefért az időmbe, amit el akartam végezni, vettem egy nagy levegőt, és folytattam az ásást. Elegyengettem szépen, és vetettem bele két sor sonkahagymát, meg egy sor téli sarjadékhagymát, amit majd jövő tavasszal szedhetek. A reggeli szendvicset hazafelé, a buszmegállóhoz ballagva ettem meg - mint rendesen -, még éppen belefért egy cigi, mire jött a busz.
