Ballagtam lefelé a kertbe – ahogy minden délután –, látom, hogy valaki a barackfánál motoszkál. Kicsit kerülök, a fa takarásában közelítem meg a kertet. Ötvenes férfi, szakadt susogós melegítőben, őszülő, dús haját hátrasimította izzadt homlokából – tisztára, mint egy tarajos sül –, egy jobb napokat is látott diszperzites vödörbe szedi a barackomat (!), közben sűrűn kémlel a háta mögé.
Előtoppantam a fa mögül, és rárivalltam.
- Mégis, mi a jó francot csinál itt, jóember?
Eldobta a vödröt, és elindult a krumpli között. Elé ugrottam, hogy elálljam az útját.
- Maga nem bánthat ám engem – közölte.
- Valóban?
- Igen, mert én megélhetési bűnöző vagyok – mondta.
Úgy meglepődtem, hogy kis híján hagytam elslisszolni. Megragadtam a karját, és magam elé penderítettem, megcsapott az áporodott testszag.
- És akkor mindent szabad? - kérdeztem.
- Hát persze – mondta, és elvigyorodott.
Azért a magabiztos vigyorért kár volt. Elpáholtam. Nem részletezem, de többet biztosan nem jön arrafelé.
Pár rúgással átsegítettem az árkon, aztán végignéztem a kerten. A vödörből kiömlött a barack, a krumplit kicsit letapostuk. Elment a kedvem a kertészkedéstől. Elsétáltam a Fenyvesbe, kértem egy unicumot meg hat deci kisfröccsöt, és leültem.
Nem tudtam napirendre térni a dolog felett.
- A hüvelykujját talán nem kellett volna eltörni – tépelődtem magamban.
- Megélhetési bűnöző. - Megélhetés. Az a kert a megélhetésem része. Gyengén fizetett alkalmazott vagyok, nem csak kedvtelésből csinálom, bizony számít, ami ott terem. És nincs ingyen, nem a legyek hordják össze. Fizetem a bérleti díjat az önkormányzatnak, nem kis pénzért megvettem a vetőmagot, meg a vegyszert, és több száz órát dolgoztam benne. Ha megvédem a megélhetésem, akkor én is megélhetési bűnöző vagyok. Nem tolvaj, hanem garázda vagy önbíráskodó vagy a tököm tudja, de megélhetési. És a tarajos sül megmondta, hogy akkor mindent szabad.
Megnyugodva felhörpintettem a maradék fröccsöt, és elindultam haza, mert még meg kellett főzni a szirupot a zöld dióhoz.
