Egy
Kovács kettő István továbbszolgáló főtörzsőrmester fázott. Nem úgy fázott, mint az ember rendesen szokott egy huzatos buszmegállóban, hogy mikor jön már az a rohadt kettes, hanem rohadtul fázott. Hajnali háromkor tették le a Központi Gyakorlótér 1. számú őrhelyén a csikorgó hidegben. A platóról leugorva jobb lábbal egyenesen egy lábszárközépig érő pocsolyába érkezett, amelyen az Ural kereke betörte a jeget. A sok éves csapattapasztalatnak hála fel volt készülve erre is: két zokni közé egy nejlonszatyrot húzott a lábára reggel, így csak a lába szára fagyott le. Hozott magával egy jókora darab hullámkartont, azon ácsorgott a két szerződéses tisztessel a félméteres hóban. Reggelre megereszkedett az idő, egyúttal eleredt az eső. Kovács esővédő ruhája – minden impregnálás ellenére – két óra alatt átázott.
- Esővédő ruha – röhögött kínjában – megvédi az esőt, nehogy hozzáérjen a habtestemhez. De most megszívta, és csorog végig a seggemen.
- Egy jó forró, tartalmas levest kellene főzni – gondolta dideregve – nyírségi gombóclevest – kiáltott fel magában. - Holnap szombat, elmegyek a piacra – ábrándozott – veszek egy szép malacfejet. Az asszony persze morogni fog. A csudát egyet, veszek kettőt. Hadd morogjon! Úgyis folyton morog. Mióta meghalt Sparhelt, a tacskó, Ő ijeszti el a betörőket. Az egyik megy a levesbe a másikat jó puhára főzöm, kanalazok egy kis zsírt a főzőléről, összekeverem sok fokhagymával, frissen őrölt borssal meg egy kis saját méregerős paprikával, azzal fogom bekenni, talán le is nyomatom kicsit. De még jobb lesz fóliába csomagolni, az asszony a múlt héten csórt a gyárból olyan jó széles folpakkot, szorosan belegöngyölöm, a végeit összecsavarom, reggel felszelem, és emberesen bezabálok. Hoppá! - tért magához – A leves! Felteszem a fejet főni, teszek hozzá egy marék egész borsot, borókát, csillagánizst, babért, egy fej félbevágott fokhagymát – legfeljebb majd morog azért is – és beleteszek egy fej megmosott hagymát is, amibe beleszúrok egy, nem, kettő szegfűszeget. Lassú tűzön gyöngyöztetem sokáig – döntötte el. – Majd amikor kifordul belőle a csont akkor veszem csak ki, hagyom kicsit hűlni, és szépen felcsíkozom. A zsíros részeket a nyakáról azért nem főzöm bele a levesbe, a gyerekek nem szeretik, az asszony meg morogna miatta. Az lesz az én jutalmam a kemény munkáért, veszek hozzá egy kis ecetes cseresznyepaprikát, ha már úgyis megyek a piacra, és egy nagy karéj puha kenyérrel befalom. A levét szépen lezsírozom, és mikor leülepedett, merőkanállal kimerem a tiszta lét. Vasárnap aztán korán kelek, leugrom egy felesre a Levelesbe, aztán felteszem a levest. Egy kanál olajon pirítok egy szál répát, egy petrezselymet, kockázott zellert, marék borsót, egy kis fej hagymát. A fej főzőlevével öntöm fel, megy utána a hús. Kicsit rottyan, beleteszem a gombát és a rózsákra szedett karfiolt. Főzök pár krumplit, áttöröm, lisztezem, ráütök egy tojást, sózom, reszelek rá kevés szerecsendiót is. Ha már puhul a karfiol, a gombócot belisztezett deszkán gömbölyítem, aztán belefőzöm a levesbe, tojássárgával kevert tejszínnel legírozom. Már csak pár csepp citromot kell...
Idáig jutott az álmodozásban, mikor az első BMP cirka negyvennel elhúzott előtte, és tetőtől talpig beterítette a pocsolya koszos, jeges vizével. Kovács percekig csak hápogni tudott, már az utolsó jármű is messze járt, mikor végre megjött a hangja, és éktelen anyázásba kezdett. A két tisztes idejében észrevette a közelgő veszedelmet, és hátrébb ugrott. A főtörzs úgy leszedte róluk a keresztvizet, hogy csak vörösödtek. Állították ugyan, hogy ők szóltak, de Kovácsot ez nem hatotta meg, legalább volt kin levezetni a feszültséget.
Mire a teherkocsi sötétedés után megérkezett, nem volt Kovácsnál nyomorultabb ember a Magyar Honvédségben. Talpig sáros volt, és reszketett, mint a nyárfalevél. A másfél órás zötyögés a ponyvás kocsin nem sokat javított az állapotán. A laktanyában egyenest a fegyverszobához sietett, leadni a fegyverét. A szolgálatvezető őrmester habogott valami fegyverkarbantartást, de a főtörzs pillantásától elhallgatott.
- Fogd öcsi, – nyomta a kezébe a pisztolyt – pucold meg magad, ha nagyon akarod.
A kapuban már meg sem merték szólítani, a kapuügyeletes riadtan tisztelgett neki. Lehajtott fejjel hazaporoszkált a Sztálin-barokk kockáig, és felvánszorgott a negyedikre. Az ajtó előtt megállt, majd lemondóan sóhajtott, és nekiállt levetkőzni. Remélte, hogy Prüdi néni a szomszédban lakó boszorkány nem fog kinézni. A szipirtyó már attól is sivalkodni kezdett, ha egy pár megállt csókolózni a ház előtt, ha most meglátná őt egy szál gatyában, már rendelhetné is a koszorút. Benyitott a lakásba, és egyenest a konyhába ment. Kovácsné már jó előre kikészített a „sörszagú lehelet/bagófüstös pulóver” című vaskos mappából pár alkalomhoz illó, cifra litániát, de mikor meglátta a párját, belészorult a szó. Kovács karjában a víztől csöpögő ruha, jobb kezében az iszamos bakancs, zoknijából nejlonszatyor füle kandikált. A száras alsóból kilógó vézna térdei összeverődtek a reszketéstől, és a teste ahol nem hófehér, ott lila volt, mint egy elfuserált párduc valamelyik beteg japán rajzfilmből. Kovácsné elvette az szutykos göncöket, és kivágta az erkélyre a másnapi viszontlátásig. A főtörzs betántorgott a fürdőszobába, és beállt a forró víz alá. Bőrét mintha ezer tűvel szurkálták volna. Negyedórán át verette magát meleg vízzel, majd elzárta a csapot, éppen mikor Kovácsné belekezdett volna a „megint elfolyatod az összes vizet a bojlerból te állat” című monológba. Megtörölközött, bemászott az ágyba, összekucorodott, és egyből elaludt.