Anica inkognítóban
A töltött kenyér receptjére véletlenül találtam rá és nem bírtam volna ki, ha nem készítem el. A húsvéti jelzőt tőlem kapta, mert minden van benne, ami olyankor szendvicsre-tányérra kerül, de ebben a formában szerintem izgalmasabb módon kínálható a vendég.
1 kiló liszt, só, kevés cukor, másfél csomag élesztő (én nem szeretem a por alakút, a hagyományosat használom), 6 deci langyos víz: ezek az általam készített kenyértészta hozzávalói, amiket összedolgoztam, majd jó 8-10 percig dagasztottam, hogy szép hólyagos legyen a tészta. Ezután hagytam egy órán keresztül pihenni, kelni, addig előkészítettem a tölteléket. Ez a következőkből állt:
- 20 deka sajt, lereszelve
- 1 csokor petrezselyemzöld apróra vágva. (széles pengéjű késsel profi módon megy, de meg akartam mutatni, milyen jó kis szerszámot vett a férjem pár éve, amivel még egy kicsit rásegítettem az aprításra.)
- 1 szál csípős kolbász, héja lehúzva, a töltelék szétmancsikolva (nem tudok rá jobb szót, egyszerűen apróra vágtam úgy, hogy lehetőség szerint minél inkább szétomoljon)
- 3 paradicsom, lehéjazva, apróra vágva a húsa. Bazsalikom híján egy kis olívaolajjal és bazsalikomos pesztóval összekevertem.
- 7 főtt tojás, félbevágva.
Amikor a tészta megkelt, meglisztezett asztalra borítottam és elnyújtottam. Nos, itt próbálom megadni a méreteket, de ezzel mindig hadilábon álltam. (Nem, nem a 20 centit hiszem el, hanem egyszerűen nem tudok távolságot, hosszt és súlyt saccolni. Ez utóbbi fogyatékosságommal mérlegre állva is mindig szembesülök.)
Kb. 80-90 centi hosszúra, 25-30 centi szélesre nyújtottam a tésztát, a középső harmadára végigraktam a tölteléket, a fenti sorrendben. A felső felét ráhajtottam a töltelékre, a széleket lenyomkodtam, aztán keresztülhajtottam a tészta alsó harmadát a tölteléken és ott is próbáltam rögzíteni a tészta szélét. Utólag azon gondolkodom, hogy lehetséges, hogy nemes egyszerűséggel alá kellett volna hajtani a szélét, de majd legközelebb úgy.
Koszorú alakba hajlítottam a tésztát, a két, összenyomott végét egymásba toldottam és meleg vízzel megkentem a tetejét, majd betoltam az előmelegített sütőbe. Aztán rájöttem, hogy a víztől mindene lesz, csak színe nem –közben kérdeztem apóst, mint parasztembert, aki még kemencében sült kenyéren nőtt fel, hogy meleg vízzel szokták-e kenni a kenyér tetejét? Mondta, hogy a végén igen, de ott meg még nem tartottam - akkor megkentem olajjal. (Nem az öreget. Őt sörrel, hogy ne csak a szája járjon, hanem a keze is, mert volt dolguk a férjjel. ) Na, az már hatott, elkezdett szépen pirulni a kenyér héja.
Innen már csak az imádkozás volt hátra - hogy ne folyjon ki a töltelék (kicsit kifolyt), jó legyen az íze (fincsi volt), ne égjen meg az alja ebben a nyomorult sütőben, ami alul nagyon, felül kevésbé (alufóliát és sütőpapírt is tettem alá a tepsibe, biztos ami zicher, majd közben a férjem még egy cserepet is bepakolt a sütőbe) és egyéb technikai jellegű kérdésekben - az égiekhez.
Nem gyorskaja, abban az értelemben, hogy a tésztát nem lehet siettetni, a sülési idő nem kevés és az elkészülte után muszáj megvárni, amíg kellőképpen kihűl, „húz” a töltelék, mert különben kifolyik a sajt. De akinek van elég türelme, annak ajánlom kipróbálásra.
Kár, hogy az illatát nem tudom leírni.
