Amikor még anyuékkal éltem és utazás előtt álltunk, az előző nap szinte minden rajtra készen állt. Ruhák, egyebek időben bőröndbe, utazótáskába költöztek, kora reggelre csak az éppen aktuális maradt, indulás hűvösben. Nos, férjem (majdnem azt írtam: uram és parancsolóm, de mint azt többször hangsúlyoztam, ez nem lenne igaz) mellett el kellett felejtenem ezt a metódust: a pörgős-kapkodós tempómat ellensúlyozza az ő nyugodt, higgadt mentalitása, ami úti előkészületeink esetében elég látványosan jelentkezik.

Tehát reggel (igen, aznap!) magamhoz képest korai kelés, kávé-cigi, pakolászás. Nem csinálunk belőle nagy ügyet, egyébként hiú természetemet meghazudtoló módon tanultam meg nem betenni a táskába olyan fontos dolgokat, mint zöld szemfesték és magassarkú papucs, és tizenév után elfogadni, hogy a melegítő is egy ruhadarab.

Férj ezalatt a következőket csinálja: elmegy reggeliért, éhen ne haljon. Elmegy tankolni, ki ne száradjon útközben Guszti. Elmegy az anyjához, szerintem szopni, szerinte meg én vagyok a hülye. Kiporszívózza a kocsit. Lemossa a kocsit. Aznap ellenőrzi az olajszintet.

Én addigra már bepakoltam, kommenteltem, válaszoltam e-mailekre, reszelgetem a körmömet és hülyeségeket beszélek és NEM vagyok hajlandó felidegesíteni magam azon, hogy hajnali hűvös helyett fél 12-kor indulunk.

Szolnokig jutottunk, amikor a férjem közölte, hogy most megállunk. Óvatosan kérdeztem, hogy eltettünk-e minden bank-, SZÉP- és csúnya kártyát, erre megnyugtatott, nem kell ittmaradnom a kamionparkolóban, van pénzünk. Nem mondom, hogy nem könnyebbültem meg a hírtől, viszont mire a gyerek már háromszor énekelte el, hogy „akkor lesz majd jó világ, ha bezárják az iskolát”, na az elszabadította a poklot. A monorierdői Rétescsárda teraszán a férjem rászólt a gyerekre, hogy ne szürcsölje a jégkrémet, engem meg megkért, hogy próbáljam meg egyetlen fokkal kulturáltabban szopogatni a fagyasztott nestea-t, mert kénytelen lesz megmondani anyámnak, hogy egy dög vagyok.

Miután tisztáztuk a kiskorúval, hogy igenis az unokatesójának keresztapja van, de keresztanyja is volt már pár, csak némelyik nagyon rövid ideig (gyengébbek kedvéért: egy éjszaka erejéig), addigra a férj érzi, oda a nyugalom,  a nője mániás szakaszban van, vagy ahogy Nándi fogalmazott: anyának kihűlt az agya a jégkrémtől. Azért a hülyeségben a férjet sem kell félteni, felhívja a kiskobold figyelmét arra, hogy a Bibliában van egy felszólítás, miszerint ne szívasd apádat-anyádat!

Kicsit később, miután egy jolánka index nélkül vág be elénk, arról győzködöm kisfiamat, hogy az apjának rutinja van nemcsak a vezetésben, de a hülyék felismerésében is, bár ennek ellentmond, hogy anyádat elvette. Férjem röhögve mondja, anyád akkor még nem ennyire, de azóta tanult. Gyerek beszól: apától? Később előkapja az üdítőt, kérdezi: iszik valaki? Apád vezet, én meg fényes nappal? Nem, köszi!

Az út további részét ennyi felvezetés után inkább fantáziátokra bízom, legyen elég annyi, stressz nincs, elmebajnokság van.

A Rómaipart előtt elhaladva azért kicsit nosztalgiázunk, utolsó itteni koktélozásunkkor még ketten voltunk, de azért nem adnánk oda a töpörtyűt ezer hektoliter mojitoért sem. Én már csak azért sem, mert az az egy koktél, amit nem szeretek.

Lassan becsurgunk Szentendrére, kicucc, szieszta, felderítés. Magamat nem ismétlem, poszt már készült róla, a lírai vonalat ugorgyuk!

Másnap Visegrád, hát persze, hogy dögmelegben és hát, persze, hogy a Salamontoronytól indulva rátévedünk a tanösvényre, kikötünk egy hegyen, csak nem azon. Átnézünk a másikra, András káromkodik, a Fellegvár eggyel arrébb. Summa summárum másfél óra, hegynek föl, de fene bánja, aktív pihenés a cél. Hát, ez elég aktívra sikeredett. Fotózok, na, ezért nem szoktam rajta lenni a képeken. Valami kophat a fotóapparát gombjában, mert olyan mint egy hetvenéves öregember: háromszor kell megnyomni, hogy elsüljön. Megosztom a megállapítást a gyerek apjával, aki embertelen módon röhög.

Elérjük a várat, bevallom becsülettel, az az egy vigasztal agyvérzésközeli állapotomban, hogy ha itt patkolok el, legalább teljesül a kívánságom viszonylag olcsón: egy kis rőzse és hegytetőről szállhatok szabadon…

Nem vagyok képes megnézni a vadászati kiállítást, míg a fiúk bent bámészkodnak, inkább megpróbálok újra folyamatosan venni egy kis levegőt és 16231-dik alkalommal is megfogadom, hogy abbahagyom a bagózást. Mire kijönnek, újra az élők sorában vagyok, mehetünk a fegyverkiállításra.

Visszafelé a rövidebb utat választjuk, bár ez amúgy szerencsére senkire nem jellemző a családban, de ezesetben a túlélés a cél.

A Reneszánsz Étteremben kajálunk, délután fél négy, rég volt reggel, mikor Beni isteni kolbászából falatoztunk jóízűen, ideje az ebédnek.

A hely hangulata a névnek megfelel, szegény felszolgálók a kánikula kellős közepén korhű ruhában és kevéssé lelkesen dolgoznak.

A következőket rendeltük:

Gyerek: Rántott sertésborda vegyes körettel –helyett sültkrumplival. (Előző nap kitolt magával: a szentendrei  Korzóban gyrost kért pitában és elfelejtette mondani, hogy zöldségek nélkül. Mivel a pultos csaj nem volt gondolatolvasó, jól dugig volt rakva mindennel a pita, de egyrészt Nándi nagyon éhes volt, másrészt rábeszéltem, hogy egye meg, átesett a tűzkeresztségen és életében először kénytelen volt egy az egyben letolni a gyrost. Túlélte, és kénytelen volt elismerni, hogy nem volt ez olyan rossz.)

Férj: Őzgida húsával készült citromos, tejszínes lé, pirított hagymával készült kolompérgombóccal.

Mustárosan érlelt tikfi szín mellyehúsa tüzes vason pirítva, szurokfüves, szerecsendiós sásával, sajttal borított, egybensült pityókával, kerti zöldségekkel körítve.

Ecetes dinnye, ecetes karfiol, ecetes paprika.

Én: Sebes hegyi patak nemes hala házi disznóhúsos szalonnájával gyűrűzve, kapros, tejszínes sásával, hagymagyöngyökkel, spárgacsíkokkal, brokkolival, abált vajas pityókával.

Az étel isteni, ezen az sem rontott, hogy az én halam mellett brokkoli nem volt, helyette viszont grillezett gombafejeket és paradicsomot kaptam, reklamálni eszem ágában sem volt. Az adagok nagyok, az ár pedig az ilyen középkorú éttermek kategóriájában és ahhoz képest, hogy a Vár tövében ettünk, szerintem kulturált (üdítő, két ásványvíz, kaja: egy tízes)

Kedves gesztus, hogy  a számla mellé kaptunk egy képeslapot, a gyerek pedig elhozhatta a koronát. Ezt este én is felpróbáltam, azóta tudom a tutit: királynőnek születtem.