Vendégposzt - Anica
A cím kapásból nem igaz: nálunk bukta lekváros, a tájjellegű beszéd ízes. Aki nem hiszi, gondoljon PO-ra, Kutyára és akkor még Darót nem is hallottátok, akiről azért tudom, hogy ízesen beszél, mert földim, ezért megelőlegezem neki a bizalmat, hogy szép, ÍZES thé-ket mond.
A bukta viszont lekváros. Lehetőség szerint azzal a szép bordó, Beni által gyakran emlegetett „hitlerszalonnával”, aminek olyan utánozhatatlanul édes-savanykás íze van és prímán bírja a sütést.
A kisfiam délben szabadult - most két és fél hónapig szabadlábon van -, én pénteken szintén félnapos vagyok, úgyhogy félúton a munkahely és az iskola között találkoztunk és hazasétáltunk. A hozzávalók megvoltak, tulajdonképpen előző estére terveztem az akciót, de ember tervez…
Elővettem azt a szakácskönyvet, amit nagyon szeretek és amibe már jópár étel neve mellett vannak mindenféle irkafirkák ( jó!; nagyon finom!; finom, de duplázni kell a tészta adagját!; valami el van írva benne stb.), mert az egyetlen, aminél lecsekkolom, nem csinálok-e hülyeséget, az a tészta, sütemény. Jó lenne egy ilyen szakácskönyv az Élethez is, bár pontosan recept szerint úgysem menne, a kézzel odaírt megjegyzéseket meg úgyis átugranám..:-)
Nos, jöjjön a bukta (nem, nem az, hogy „hahó, Főnök, itt vagyunk!”, hanem az édesség).
Egy kevés langyos tejbe (sacckábé egy deci) minimális porcukrot tettem, 2 deka élesztőt morzsoltam bele, és megszórtam a tetejét egy csipetnyi liszttel, majd letakarva meleg helyre tettem, futni. Lábdobogást nem hallottam, de szép habosra felfutott.
Fél kiló langyos lisztet szitáltam a kedvenc, agyonhasznált műanyagtálamban, ami egy egykori tupper-kelesztőtál alja volt, na az ő módszerükkel soha nem használtam. Sima, normális, szabálykövető hagyományos dagasztásra-kelesztésre termett tál, kelttésztát mindig ebben készítek. A kelttészta az egyik kedvencem. Nem tudom, mikor tanultam meg és hogyan, de lehet, hogy előző életemben pék voltam, mert mintha ösztönösen tudnám, szemben mondjuk a piskótával, amit eleinte gyakran sírásig menően elrontottam.
A lisztet két részletben tettem a tálba, mert valahol, egy „szakirodalomban” azt olvastam, a só és az élesztő ne érintkezzen egymással. Biztosan van magyarázat, én nem kutattam, de olyan kis apróság, ami betartható és hát, ugye sosem lehet tudni, nem ettől lesz-e jó a dolog a végén.
A lisztbe öntöttem a megkelt élesztőt, beletettem 1 tojást, kb. 6 deka felolvasztott vajat, 3 kanál porcukrot és kevés tejet, éppen annyit, hogy jó rugalmas tésztát kapjak, ami gyúrás végére minden anyagot felszed a tálból. Alaposan kidolgoztam a tésztát, hiszen a kelttésztáknál a jó hőmérsékletű alapanyagok mellett ez a másik rizikófaktor. Ha nincs az erő és a lelkesedés belerakva, nincs tészta. Megpüfölöm, mintha leüthetném rajta az aznapi stresszt és gyurmázok ezerrel, Süllőcske büszkén vállalna be szobrászinasnak, bár félek, ez a fogalom náluk nem létezik, így maradok lelkes amatőr.
Ablakpárkányba tettem letakarva, szépen megkelt kétszeresére: a napsugarak átmelegítették és dolgoztatták a kis élesztőgombákat.
Félujjnyira elnyújtottam a tésztát, derelyemetszővel téglalapokat vágtam belőle, negyedóráig még hagytam kelni, majd kevés lekvárt a kis téglalapokra rakva töltöttkáposzta-szerűen összecsomagoltam őket, először a két oldalt behajtva, majd alulról, aztán felülről ráhajtva a tésztát és végül jó alaposan a deszkáhozlapítva az aljukat, hogy minél kevesebb nyíljon szét sütés közben. Persze, így is volt olyan, ami nem bírta a kiképzést, de szerintem az élvezeti értékén nem ront, ha kicsit szabálytalan is némelyiknek az alakja.
Kevés olvasztott zsírt és egy tojást összekevertem, ebbe mártogattam a bukták tetejét, tepsibe zsírpapírra sorakoztattam a tésztát és két adagban, előmelegített sütőben megsütöttem. Az első adag kicsit hókább lett, nem akartam megégetni az alját, így óvatoskodtam, de a második csapat: patent.
Az én buktáim aprók, ebből a mennyiségnyi tésztából 26 sikeredett, meg egy kisgömböc.
Nem vagyok mindentporcukorralmegszórós, úgyhogy a családra bíztam, mindenki döntse el maga, hogyan kéri. Amúgy mindegy volt, befalták ami előttük volt, akár volt rajta cukor, akár nem.
A többi tesztelése ma este egy munkamegbeszélésen, szerintem nem kell visszahoznom, vagy titokban hazafelé megetetnem valami kóbor macskával.
Közben megnéztem a Napsütötte Toszkánát, gyönyörű keserédes film, mesés tájakkal, ínycsiklandó ételekkel, és a többivel, amiről nem akarok beszélni, kérem, kapcsolja ki a kamerát!...:DDD
