Tudom, tudom, nem szezonális, de napokban jutott eszembe.

A nyolcvanas években a legénységi hátsó ajtajánál állt a büfékocsi. Nagyjából három köbméteres moslékos lajt, az oldalán félméteres betűkkel BÜFÉ. Mellette két-három hordó moslék pluszban, várva, hogy valamelyik edzettebb gyomrú csellós az odakészített hatalmas merőkanállal felmerje a tartályba. Hetente egyszer vitték ki a kisegítő gazdaságba, de addigra olyan érett volt, hogy a disznókat korbáccsal kellet ösztökélni, hogy megegyék. (Mondjuk az iszonyúan pattanásos Metált azért helyezték később onnan át, mert rajtakapták, mikor a bennszülötteknek pénzért árulta a matériát.) Na, az újonc század ebéd után a pokolian fortyogó büfékocsi mellet sorakozott, várva, hogy az ötödik szakasz is befejezze végre a nyammogást. Nem folytatom.

Aztán jött a rendszerváltás, vitte a kisegítő gazdaságot a büfékocsival együtt.

199X. Az étkezdében volt pár komoly figura, Sanyibácsi ,a vén alkesz, AN aki, nő létére 11-re már a krumplikoptatóra borulva hortyogott, Visítozós, a csencselő, simán lenyúlta a fél banda reggelijét, de mind közül viharokkal dacoló, mord tengeri szirtként magasodott (és terebélyesedett) Mellbenerős, a legénységi matriarchája. Nyugdíj közelében járt már, de ha a nagy emberek valami bulit rendeztek, senki nem merte megsérteni, hogy nem vele főzették a kaját.

Baszott rendes volt amúgy, de hihetetlen dolgai voltak. Egyik nap nézem, literes merőkanállal hordja a frituból az olajat a lábosba. Mégis, mi a barna szart csinálsz? Teszek bele egy kicsit, c c (mikor ideges volt, vagy ráförmedtek, ciccegett beszéd közben) had egyenek egy kis c c szaftosat a gyerekek. A brassóit aztán csak úgy lehetett megenni, ha az ember feltámasztotta a tányért a tálca szélére, hogy lefolyjon az olaj. Jön, te Waka c c, van egy kis cukor a kézi raktárban? Mégis minek? A gombapaprikásba. He? Hogy ne legyen olyan c c gombaíze.

A pénteki konyhaügyeleteket rendszerint megnyertem, három napra kellett vételezni, és el is kellett igazodni a temérdek anyag között, ezt a csajok nem merték bevállalni.

W a konyhamészáros bontotta a féldisznókat. W egy két lábon járó ellentmondás volt, a zsidó sertéstenyésztő. A konyháról hordta a maradékot, egészen addig, míg valami tréfás kedvű barom (nem én voltam) bele nem szórt vagy fél kiló keserűsót a moslékba. A fűszerezés olyan élettani konzekvenciákat okozott a röfiknek, hogy az ólaktól húsz méterre lévő házat újra kellett kívülről pucolni.

Pénteken megmaradt pár bőrösebb-zsírosabb alkatrész, nem passzolt bele a kajába. Mellbenerős lecsapott, ebből kocsonyát főzünk. Térült-fordult, estére, mire végeztünk a vacsoráztatással, készen volt a kocsonya. Szétosztotta négy sárga, műanyag tányérba, aztán kirakta az asztalra. Reggel, mire jövünk, készen lesz.

Konyha zárás után elvileg haza kellett volna mennem, hogy utolérjenek. Ment a franc, csak nem tör ki éjszaka a háború, meg ha igen, akkor sem tudom mivel megetetni őket. Volt ilyenkor mindenféle huncutság.

(Egyszer lementünk éjszakai hajókázni a Balatonra. Hajnalban aztán arra ébredtünk, hogy húzni kéne kifelé, ha aznap még szeretnék reggelit adni a katonáknak. Természetesen, este a „van benzin a tankban?” kérdésre „jóhogy, vaze” volt a válasz. Jóhogy nem volt, naná. A totál szélcsendben evezővel próbáltuk elérni az F-i kikötőt. Egy nyolcszemélyes vitorlásból evezővel elérni a vizet, nem annyira egyszerű, a pulóverem hónalja félig kikopott. A haladást az is lassította, hogy a hajó orra himbálózott, ugyanis G, meg az aktuális kedvese elkezdte egymást nagyon szeretni az orrkajütben, miközben mindenki más próbált kievickélni. 04.55-kor estem be a konyhára, éppen koppra.)

Aznap Péter nap volt soron, a Kiserdőben indítottunk némi szalonnasütéssel. Erdélyi, vadköménnyel turbózott szilvapálinka volt a bemelegítés, aztán leó (VBK). Persze lányok, igyunk Bailey's-t is, persze, ugyanabból a pohárból, mert másik ugye nincs. Kábé olyan gusztusos volt, mint egy XXX kategóriás svéd pornó a nyolcvanas évekből, de csukott szemmel meg lehetett inni. Alkonyat tájt felkerekedtünk, és elmentünk az Halvány Grimasz nevű intézménybe, ahol szerencsére éppen nem volt koncert (így belépő sem), a zenét meg ismerős nyomta. Pitymallatkor aztán indulás a konyhára. Bicajjal. Kicsim felült a vázra, én meg tekertem. Pontosan a rendőrkocsi elé estünk be. Van valami baj, srácok? Á semmi, köszönjük.

Időben beértem, vizslatom a kocsonyát. A sárga tányérban zavaros, habos letyek, benne figyel egy fél tokaszalonna aminek a közepéből három hosszú szőrszál mered az ég felé. Jön Mellbenerős, nézi, ez c c nem dermedt meg, biztos nem tettem bele c c elég fokhagymát.