Vendégposzt - anica inkognitóban
Elbaltázott napként indult: reggel nem bírtam időben felkelni, aztán rájöttem, hogy még főzni kéne valamit. Fél egykor a gyerek barátjának anyukája közölte, még most készülődik. Az idő borús volt, csepergett az eső.
A fejemet a falba tudtam volna verni, amiért bevállaltam ezt a posztot, de már annyi esélyem volt a kiugrásra, mint az országnak ’44-ben a világháborúból, úgyhogy miután jóllakattam a család férfitagjait, nagy nehezen elindultunk.
Pár évig zenéltem néptáncosoknak, szeretem ezt a kultúrát, de ez a város mindent a hagyományőrzésre szervez rá, ahogy egy ismerősöm megfogalmazta, itt más sincs, csak ez a „népi baszás”. Szó ami szó, elég nagy dózisban kapjuk a pásztorokat, fazekakat, mézeskalácsot, ami ostorpattogtatással körítve nálam egy idő után kiveri a biztosítékot. Hogy konkrét legyek: utálni szoktam ezeket a búcsúba oltott falunap-jellegű, sportpályán zajló népi és össznépi rendezvényeket.
Ma eldöntöttem, megpróbálom kívülálló-szemmel nézni. Persze, nem ment.
Leraktuk a kocsit és elindultunk a pálya irányába, a permanens bográcsozás-illat irányába, miközben arra a kivire és banánra gondoltam, összeszorított fogakkal, amit ma ettem.
Na, ennyit az előzményekről, elvégre az én nyűgöm egyéni szocprobléma, lássuk azt a pásztornapot!
1 óra után értünk ki, lekéstük a főnök ünnepi nyitóbeszédét, amit valahogy túlélek, főleg mivel kb. 90%-os biztonsággal enélkül is el tudnám mondani, miről szólt.
A pályán az előző napokban már felépítették a sátrakat, ezekben kézművesek kínálják szebbnél szebb portékáikat, illetve cégek, civil szervezetek rendezik be főhadiszállásukat, bográccsal, üsttel, kondérral mint alapvető eszközökkel.
Az egyik sátornál egy nagy cég második embere kötényben, játszósruhában, éppen népviseletbe öltözött asszonyán reklamálja , hogy fúj a szél. Természetesen az asszony a hibás, ki lenne más. Viszont a pacalpörköltjük illata olyan mint a Nokia: összeköt. Némi pálinkaaroma keveredik hozzá, az összhatás tökéletes.
Arrébb Józsi bácsi Hortobágy-szerte híres slambucát rázogatja, ahogy kell, hogy 32-szer-e, azt nem tudja, nem is érdekli, forgatja, majd nekiül és belemeríti a nagy merőkanalat, azzal turkálja-kevergeti. Közben int a fejével két fiatalabb felé: én dolgozok itt helyettük.. neki most született gyereke, azt is rámfogja, hogy én csináltam helyette...
A nyugdíjasklub bográcsának alján kevés maradék lé lötyög, elfogyott a gulyásleves csipetkével, úgyhogy itt már Karcsi bácsi chippendale-show-ja dobja fel a kedélyeket. Ez utóbbi magánszámot lefotóztam, de nem tehetem közzé, sajnálom, lányok.
Cigányzenekar húzza az egyik büfésátorban, egyszer csettintgetni támad kedvem, két perc múlva úgy érzem, kiugrik az agyam tőle, majd megmozdul a lábam. Visszafogom magam, nem úgy mint az a középkorú asszony, aki egyedül nyomja a sátor közepén, kevés vérrel az alkoholjában.
A gyerekeink szekerezni mennek, 40 perc nyugalom, hamar megszavazzuk, hogy elengedjük őket. / A kocsis amúgy öregebb mint az országút, alig bír felmászni a bakra, de a férjem megnyugtat, az alapvető érzékszervei még működnek az öregnek.
Valamit hall és kicsit lát is./ Persze, ilyenkor rohan az idő, kávéivás, cigi, két kör séta és már itt is vannak, kipirulva, feldobódva. Ilyenkor már túlpörögnek, de itt nyugodtan rohangálhatnak körbe-körbe. Kicsi a város, szinte mindenki ismer mindenkit, legalább látásból. Nem kell féltenünk a kölykőcéket, amíg kerítésen belül vannak.
Kiss csillapodás után az állatsimogató felé veszik az irányt. Ha magam maradok, sem fogom megérteni, milyen logika alapján gondolják úgy a szervezők, hogy erre itt vidéken, egy alapvetően mezőgazdasági jellegű kisvárosban szükség van. De bejön, pedig az a 3 mangalica, néhány kiskecske és bárány itt a normális ügymenet része. Mondjuk, nem nálunk, de amúgy igen.
/Amikor néhány éve az állatkertben próbáltuk a gyerek és az unokatesók figyelmét a zsiráfra irányítani, akkor is a malacnak, birkának örültek, mintha nem látnának a nagyapjuk udvarán belőle. /
Eszünk egy fagyit, a fagylaltos elárulja, ő a maga részéről a Borsodi-ízesítésűre szavazna, de a gyerekek nem lennének odáig érte.
Megyünk 66 kört a pályán, ilyenkor mindenki folyamatos mozgásban van, néha megáll, beszélget pár mondatot azokkal, akikkel amúgy a hétköznapokon is ( a férjem például az anyjával, mert pár óra múlva majd otthon, az nem ugyanaz), bámészkodik, élvezi a friss levegőt, napsütést és slambucillatot.
Apropó: kaja. Az itt úgy van, hogy egy-egy társaság összeáll és főz valamit, amit ők maguk aztán közösen elfogyasztanak. Ezek az ételek versenyeznek, úgyhogy a zsűri is jóllakik, mire végigkóstolja az összeset. Aztán van, ami megvásárolható, ez szintén házi jellegű, de azt profik főzik, az idén mintha csak a Vadászházat láttam volna kitelepülni.
És persze, minden sátornál vannak, akiket csak úgy etetni akarnak, mert kedves ismerős. Na, ilyen meghívásból ötre mondtuk azt, hogy köszönjük, de elég lesz, ha beleszimatolunk, lefényképezhetem. Tanulság: ne menj ebéd után és/vagy diéta közben főzősbuliba!
Egymással szemben lovagol egy csikósruhába öltözött csapat és egy lovasiskola elitalakulata, érdekes kontrasztot alkotnak, de nincs idő alaposan megnézni őket, mert a gyerekek kanyarodnak az íjászok felé. Míg ők bámészkodnak, megyek, meghallgatom a népi együttest, majd visszanézve még látom, ahogy egy mezítlábas cigánylány és két páros autentikus cigánymuzsikára táncol a színpadon.
A roma önkormányzat sátrával szemben egyébként a helyi Jobbik sátra van, egy focipálya elválasztja őket, de úgy egyébként még abban sem vagyok biztos, nem vittek-e egymásnak kóstolót.
Bő három és fél óra után elindulunk haza, csak előbb nyafogok a férjemnek, vegyen nekem törökmézet. A származás kötelez.
Elégedett képpel, egy tömb törökmézet szopogatva, kipirulva elindulunk haza.
Otthon még csináltam egy kis laskagombás, medvehagymás, füstöltsajtos, besamel-alapú mártást a csirkéhez.
Slambucot meg majd eszek Debrecenben.:)
