Blogkocsma

Hamburger a mozdonyban

Csaltam, mert kész hamburgerpogácsát vettem a L..l-ben, ahol éppen akciós volt. Mivel egyszer már kóstoltuk, mindjárt 7 csomag jött haza, hogy legyen a fagyasztóban szűkösebb esztendőkre. Szóltam a fiamnak, hogy hozzon a Pékdoktortól bucit, de fél óra múlva lebeszéltem róla.

Ennél egyszerűbb tésztát nem is csinálhatott volna a robotgép :) Most látom csak, hogy már posztoltam Limara receptjét. A fenti kép is abból a posztból származik.

Valahányszor valami húst sütök, folyton harcot vívok a lusta és a torkos énemmel. Mert bitang lusta vagyok, ez tény. Megsózom, fűszerezem a húst, csapok a tepsibe egy-sok kanál zsírt, esetleg szelek alá némi vöröshagymát. Befedem fóliával, a sütőben kap egy órát, utána fólia nélkül kicsit rápirítok, és már kész is van. Igen ám, de húsból kisül a nedvesség. Kétségkívül, a szaft a zsírral egyetemben kiváló kenyérre való, de nem minden esetben ez a cél. Néha nem baj, ha nem szikkadt a pecsenye.
Erre a célra szoktam használni a vastag tésztabundát. Sima vagy krumplis palacsintatésztában, netán mátrai avagy nyitrai módon sütöm bő olajban, esetleg valamilyen kelt tésztában készül tepsiben. Ez utóbbi esetben mindjárt a köret problémája is meg van oldva.
Legutóbb is ez történt. Az alapanyag jelen esetben darált sertéshús volt. Icipicit túlzásba vittem mindent szokás szerint, de négy napra letudtam a gondot a főzésről.

Nem úgy kell gondolni, hogy valami kapitális surmó legyűrt szárú gumicsizmában bádogtányéron od@b@$$a az ember elé a kaját. Bár, hasonlóhoz volt már szerencsém(?). Egy több napos fesztiválon, a város tóparti várának kies udvarán sorban álltak az ételt kínáló standok. Az egyiknél egy csizmás, csikós-gatyás, pörge kalapos ember osztotta a rétest. Kézzel. Közben szedte el a pénzt, adta a visszajárót. Mindezt tetézve olyan ganészag áradt belőle már tíz méterről, hogy simán fel lehetett volna könyökölni rá. Mondanom sem kell, nem fogyott nagyon a rétes.
Ez a mostani fogás a parasztreggeliből született. Általában egy feltunningolt tojásrántottát kell érteni alatta. A szénhidrátról a krumpli gondoskodik, hozzá jöhet a füstölt szalonna, kolbász és sonka. Meg lehet fejelni vöröshagymával, sajttal, meg szinte bármivel, ami egy rántottához passzol. Mindezekből kifolyólag úgy gondoltam, hogy egy ilyen kiadós fogás simán megállja a helyét ebédként is.
Lett belőle hát ebéd.

A keresztségben rácponty nevet kapott hajdan, tudja az ördög, kitől. Én mégsem használnám ezt a nevet, mert még megszól valaki, hogy a kedvenc tévés szakácsa azon a vidéken nőtt fel, és az ő anyukája és nagypapája nem így szokta csinálni. Sőt, mi több, amit én főztem az nem is rác, hanem sokác vagy ne adj isten, bunyevác. Szóval megjelöltem egy nagyobb régiót, csak akad valaki azon a vidéken, aki így készíti a halat.
Nem főztem ilyet 1984 karácsonya óta. Akkor Ferencmajorból hoztam egy jó másfeles tatai pikkelyes pontyot. Elkészítettük, ahogy illik, hogy aztán másnap kivigyük az egészet a hegyre a macskáknak. Olyan pokoli iszapíze volt, hogy nem lehetett megenni. Nem értettem az egészet, Ferencmajorban legendásan tiszta volt a víz, biztos nem attól lett ilyen. Januárban aztán kiderült az ok. Abban a telelőben a boldogasszonypusztai tóban nevelkedett halakat teleltették. Na, az tényleg iszapos volt. Tanultam a hibából, innentől kérdeztem.
Ez a ponty a Balatonból jött, nem is volt benne hiba.

Mostanában sárgarépát viszek munkába nassolni. Meghámozom, keresztben elvágom, aztán hasábokra szelem. Ott van az asztalon egy jégkrémes dobozban, ha rám jön az éhség, miközben két táblázatból próbálok egy harmadikat összehozni, csak elveszek egyet és elropogtatom. Az biztos, hogy egészségesebb mint valami csipsz. Legutóbb aztán - szokás szerint - eltúloztam az adagot, és megmaradt egy halommal pénteken. Ez adta az ötletet, hogy éppen főzhetnék is egy zöldséglevest hétvégére. A kertben is szomorkodott még pár nyamvadt petrezselyem és zeller, pont kapóra jött, úgyis fel kellett számolni már a magas ágyást, amiben termett.

Aztán eszembe jutott, hogy édesanyám mindig főzött valami csontot vagy aprólékot a zöldséglevesbe. A fagyasztóban az is akadt. Volt pár csirkemell csont, meg a comb filézéséből maradt combcsont és far-rész. Szóval már csak még több zöldséget kellett vennem, hogy sűrű is legyen az a leves. Sűrű lett.

Még tavaly ősszel hozott Kistesó egy zacskó penne tésztát a kies Taljánországból. A napokban össze kellett dobnom egy gyors hét közbeni kaját. Eszembe jutott, hogy a spájzban még ott a tészta, éppen kapóra jött. Mire felforrt a víz, el is készült a szósz. Természetesen nem valami autentikus olasz recept szerint készült, csak olyan magam formán. Egy bennszülött biztosan közém lőtt volna, ha megízleli, de nekem jó volt.

Szépen elszálltak a húsárak, de a zöldség is szorosan a nyomában van. Hofi jut eszembe:
- Negyven kiló és legel. Mi az?
- ?
- Jövőre te.
Szembejött velem két kiló pulykaszárny a boltban, 599-ért adták kilóját. Annyiért megvettem. A pulykáért nem vagyok annyira oda. A nyak ugyan levesnek elsőrangú, de a melle nekem túl száraz, a bőrös részeknek ellenben van egy kis mellékíze, ami miatt nekem annyira nem ízlik. Persze erre is van megoldás, egy kicsit több fűszert kell használni. Esetleg jóval többet.
Megoldottam, és nem lett rossz.

OK, tudom, volt már. Gyakran főzök ilyet. Bár viszonylag sok idő elkészíteni, nem sok munkával jár, magára is lehet hagyni, hogy az ember valami mással szöszmötöljön, a végeredmény pedig ízes és kiadós. Egy kis ecetes savanyú mellé, és megnyalja az ember az összes ujját. A bácskai rizses hús két dologban különbözik a megszokottól. Egyrészt a rizst egybefőzöm a hússal, nem utólag keverem össze. A másik az ízesítés, aminek az alapja a sok lecsó és a temérdek fokhagyma.
A márciusi hosszú hétvégét megtoldottam pár nap szabadsággal, hogy a kertben ügyködjek, ez a fogás kitartott volna. Sajnos az időjárás keresztülhúzta a számításomat. Mindegy, volt finom étel, én pedig a meleg radiátorra könyökölve néztem, ahogy tépett felhőrongyokat cibál az égen a szél.

Volt már egyszer, csak kicsit szerényebb változatban. Most, hogy a városszéli ötbetűsben akciós volt a csicseriborsó, eszembe jutott, hogy éppen ez is lehetne a hétvégi menü. Mindenesetre szerettem volna csavarni egyet rajta, mégse szóljon kétszer ugyanarról a történet. Kinyitottam a fűszeres szekrényt, hátha kapok valami ihletet. A mindenféle angyal rúgta, ördög harapta gyökér, levél és mag között akad pár kész fűszerkeverék is. Mindjárt a kezembe akadt a Ras el Hanout nevű. Bővebben itt. Na, nekiküldtem a guglit. A harira alapesetben húsmentes fogás, ezen akartam dúsítani egy kevés hússal. Még egy keresés, és meg is volt a tuti ötlet. Az ételhez Ras el Hanout-tal ízesített húsgombócot fogok sütni. Egy rövid kanyar a boltba az alapanyagokért, és már neki is láthattam.

Vendégposzt látjátok feleim szömtükkel tollából

Főzzünk gyorsan, egyszerűen finomat, avagy töltött karalábé levél a magam szájíze szerint

Kedvenc multinéninél nagyon szép karalábét árultak, és ugyé a tavaszi vitaminhiányt pótolni kell ürüggyel gyorsan tasakba tettem egy szép nagyot. Közben megláttam, hogy valaki letekerte egynek a levelét, és azonnal lecsaptam rá, bedugtam a karalábé mellé. Tölteléknek meg vettem 60 deka darált pulykahúst. Igaz, hogy desznyóból jobb lett volna, de az nehezebben emészthető, ezért nekem ez az optimális hús.
Otthon azonnal neki is láttam a főzésnek.

Állok a buszmegállóban, jönnek ki a süldőlányok a szomszédos fitnesz centerből. Riszálják leggingbe bújtatott keszeg feneküket, villogtatják kefirtől recésre kopott fogukat. (Köszönet a remek hasonlatért Sinkó Péternek!) Fennhangon csacsognak, megcsapja a fülemet a szó: szmúszi. Fel is kapom a fejem. Még egyszer, szmúszi. A csitrik kitárgyalták, ki, miből készíti, milyen masinát kapott karácsonyra. Meg, hogy a bolti az vacak, de azért van egy-két jó fajta.
Akárki találta ki a smoothie-t, egy zseni volt. A mostani egészségtudatos világban lecsaptak rá az erre fogékony népek. A boltokban is szépen fogy, de az igazi bombaüzlet az erre alkalmas készülékek forgalmazása lett. 20-40 K forint egy masina. Az ördög tudja, meddig bírja egy ilyen, de két évnél többet nem adnék neki. Alapanyagként szolgálhat ízlés szerint friss zöldség és gyümölcs, esetleg valamilyen tejtermék, joghurt, tejpótló lötty, egzotikus mag.
Gondoltam, magam is készíthetek, úgyis le kéne adnom pár kilót. Persze, ennyi pénzt nem áldoznék egy gépre, jó lesz nekem a saját márkás turmixgép, legfeljebb átkeresztelem a végeredményt. Így is lett, megszületett a címben szereplő csoda.

Nem hívom frankfurti levesnek, mert nem az, de határozottan arrafelé tendál.
Egyik nap hazafelé baktatva a postáról betértem az Egységbe egy Unicumra. Ancsika a pultos épp egy karfiolt hentelt a pulton. Mondjuk, hol máshol hentelhetne egy pultos. Úgy volt, hogy a párja hozott neki valahonnan egy karfiolt, ő meg úgy gondolta, csak a hasznosnak ítélt részeit viszi haza. Anyázott is fennhangon, mivel a rengeteg levél közül egy alig két öklömnyi rózsát sikerült kifaragnia. Mutatta, és szidta a felmenőiket, amiért ilyen drágán sóztak rá egy nagy rakás használhatatlan levelet. - Már miért lenne használhatatlan? - kérdeztem, - azt is meg lehet enni. - Ugyan meg nem főzi - így ő, - de ha kell, vigyem el. Naná, hogy kellett. Kis is ötlöttem nyomban, hogy valami levest főzök belőle. Kolbász van az erkélyen, a fagyasztóban egy ideje gyűlik a szalonnabőrke, már csak valami virsliféle kellett hozzá, meg egy pohár tejföl. Ez a beesett alapanyag ugyan felborította a terveimet, de hosszú hétvégén ráérek kétszer főzni, ebben az átkozott hidegben úgysem kell még a kertben ügyködni.

Nem, nem valami súlyos elhajlás volt az apropója.
Úgy esett, hogy a háziorvosom javaslatára le kellene adnom pár kilót. Hajdan erre a célra remekül bevált a káposztaleves. Egy hétig ettem, és simán ledobtam 5-6 kilót. Mostanában erről a módszerről azt állítják az okosok, hogy így csak vizet és izmot veszít az ember, ráadásul a jojóeffektus biztosan bejön. Igazából nem ezzel volt bajom, egyszerűen nem ízlett. Lehet, hogy ha nem ragaszkodom szolgaian a receptúrához és valamivel feldobom az ételt, finomabb lett volna. Talán egyszer kiderül, ha rászánom magam.
Mindenesetre kellett valami nem túl hizlaló fogás, amit jóízű is egyben. Ekkor ugrott be a korhelyleves. Finom, kellő körültekintéssel egészen kalóriaszegény lehet. A hibát ott követtem el, hogy fennhangon morfondíroztam. A Hadnagy és Tita egyből lecsapott. Hogy ők beneveznének rá. Nem beszállnának, beneveznének. Magyarán: főzzem meg, ők meg majd segítenek megenni. Persze, kivel ne legyen nagylelkű az ember, ha nem a munkatársaival. Ezután jutott eszembe, hogy több tíz éve nem főztem korhelylevest. Utánanéztem. Akadt temérdek változat, olyat kerestem, amiben nincs rántás. Akadt, bár nem sok, végül ezek közül igazítottam egyet a magam ízlésére.

A múltkori mustáros tojásleves apropóján túrtam ezt a receptet. Volt végül temérdek találat, de ezt választottam, mivel angolul íródott, és azon a nyelven sokkal jobban beszélek mint franciául. Az már az első olvasatban kiderült, hogy ez voltaképpen egy fokhagymaleves, amibe kerül némi tojás is. Ettől függetlenül tetszett az elgondolás.
Természetesen akadt pár probléma. A recepthez kacsa- vagy libazsír kell és kacsatojás. A zsírokkal még nem lenne gond, de egy nagyvárosban, télvíz idején igencsak bajos lenne kacsatojást beszerezni. Ugyanígy voltam a friss kakukkfűvel. Némi vesződség árán lehetne a panelban is babusgatni egy cseréppel, de nincs kedvem vesződni vele. Szóval lett tyúktojás, olívaolaj és szárított kakukkfű. Az már csak apróság volt, hogy mire kész lett a leves, a boltban elfogyott a feltétnek szánt bagett. A végén még csavarintottam egyet rajta, mivel az egyik megoldás nem tetszett, úgy gondoltam, tudok jobbat.
Ettől eltekintve kiköpött olyan lett, mint az eredeti. (Ha netán valakinek van francia ismerőse, azért ne terjessze.)

Vannak emberek, akik az állaga miatt egyszerűen képtelenek megenni a tojáslevest. Százados Asszony is így van vele. A napokban velünk ebédelt, és elborzadva nézte a hadnagyot, aki egy literes edényre valót belapátolt. Neki ez volt az ebéd, hiszen megint visszatért a ketogén diétához, így próbálván valami nyári alakot elérni. Százados Asszony közölte, hogy ő legfeljebb a mustáros buggyantott tojáslevest tudja megenni. Ennyiben maradtunk.

Mindenesetre szöget ütött a fejembe, hiszen egészen jól hangzott ez a változat. Este rá is írtam, küldje már át a recept. Átküldte, aztán nekiláttam körbejárni a dolgot. A legtöbb találat a franciás tojáslevesre volt, de az én receptem egy egyszerűbb változat. Találtam még egy Tourin à l'ail nevű fogást, az viszont egy igen fokhagymás buggyantott tojásleves, annak viszont már végképp semmi köze hozzá, bár az is izgalmasan hangzik.
Maradtam hát a kapott receptnél, alig változtattam rajta.

Kedvenc roma pultosommal "főzőcskéztünk" múltkoriban. Szájkarate volt természetesen. Ő említette a púpos hús nevű ételt, nagyjából el is mondta, hogyan készül. Itthon utánaolvastam, de valahogy nem akart összeállni a kép. Volt mindenféle recept gombával és paradicsommal, akadt ananászos, meg az ördög tuja, még milyen. Legközelebb rákérdeztem. Közölte velem, hogy mossam ki a fülem, mert ő búbos húst mondott. Ekkor állt össze a kép. Ez az étel tulajdonképen a töltött dagadó kevésbé munkaigényes változata. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy ne volna jó, sőt! Igazán remek fogás. A púp összeállításánál mindenki nyugodtan hagyatkozhat a saját változatára, egyetlen megoldás sem lehet eretnek.
Most következzék az én változatom.

Benzin megint elment horgászni. Mondjuk, ebben nincs semmi meglepő, ő mindig elmegy horgászni. Most azonban egy olyan tóra ment, ahonnan egy jelképes összeg ellenében el lehet hozni a halat. Kérdezte, kell-e. Naná hogy kellett. Estefelé aztán már csörgött is a telefon, és érkezett a két pisztráng. A halakat kibeleztem, közben kellemes meglepetés ért (erről kicsit később), aztán beraktam a fagyasztóba, hétfő lévén nem volt érkezésem foglalkozni vele. A köret tárgyában sokat morfondíroztam, aztán a pénteki ebéd megadta a választ. Rozmaringos-fokhagymás sült krumpli volt a köret a másodikhoz. Legalább is ezt mondták. Fokhagymát és rozmaringot ugyan nem éreztem rajta, cserében tocsogott az olajtól. Velem nem csesztek ki, majd én készítek rozmaringos-fokhagymás krumplit.
Ami a meglepetést illeti, az egyik hal tejes volt, a másik ikrás, és az ikra nagy része már érett, pergős volt. Pici sóval meghintettem, éjszakára a hűtőbe tettem, és meglett másnapra a szerény reggelim.

Jött a hadnagy. Aszondja, van némi vaddisznója otthon a fagyasztóban, főzhetnék belőle valamit. Végigpörgettem a buksiban a naptárat. - Jövő hétvégén jó lesz - közöltem vele. Szerdán aztán kérdeztem: - Vörösboros vaddisznó jó lesz? Jó volt neki. Később gondoltam át, hogy akár már kedden is elhozathattam volna vele a húst, akkor bepácolhattam volna pár napra. Mindegy, talán így sem lesz rossz.
Pénteken reggel azért még rákérdeztem, az ifjú tiszteknél sohasem lehet tudni. Megnyugtatott, a hús a kocsijában van egy hűtőtáskában. Meló után elkísértem a járgányhoz. Kezembe nyomott egy cirka 15 literes puha falú hűtőtáskát, ami szemlátomást tele volt. Meg nehéz is. - Hány kiló van ebben te szerencsecsomag? - kérdeztem. - Hát, két csomaggal hoztam, így is maradt még másik kettő otthon - felelte. Mit tehettem volna? Szapora kézváltásokkal hazacipeltem a táskát. Itthon aztán kiderült, hogy a két jókora zacskó húshoz még egy adag darált sertéshús is érkezett az egyik csomag aljához fagyva.
Szóval főztem egy bitang nagy adag vörösboros vaddisznópörköltet.

Ilyet sem csináltam még, de valahol el kell kezdeni. A karácsonyi dőzsölés és a főtt fej után kellett valami könnyebb étel. Természetesen egy kis húst azért belecsempésztem, de csak az íze miatt. Kistesó még az ősszel hozott pár dolgot a kies Taljánországból, köztük egy zacskó teljes kiőrlésű farfalle tésztát. Alakjánál fogva épp alkalmasnak tűnt tésztasalátának.
Feltúrtam az Internetet recept ügyben. Elkeserítő volt az eredmény. A többség majonézzel készíti, és akadt pár joghurtos változat is. Hát ezekből nem kértem, valami könnyű, üde öntete akartam. Végül kigondoltam a magam verzióját, amit jónak gondoltam. Már csak a többi hozzávalót kellett kiötleni. Kis hús, sok - lehetőleg friss - zöldség.
Nem bántam meg.

A két ünnep között betévedtem a vásárcsarnokba. Éppen ment a szilveszteri malacvásár. Persze nem annyira egész malacot árultak, inkább süldőt, azt is felaprítva. Nyilván úgy okoskodtak, hogy manapság már nem telik a népeknek egy egész malacra, inkább vesznek egy kisebb darabot. Én nem annyira a bőrös húsneműre hajtottam, hanem a fejre, amiből viszonylag kicsiket kínáltak. Vettem is legott kettőt.
Bő hét éve már elkövettem valami hasonlót, akkor igen jó volt, gondoltam, most sem lesz rossz.
Nem volt az.

Annyira nem lett gombóc a gombóc, de csaknem.
Több tényező konstellációja kellett ehhez az ételhez. Az egyik, hogy a tél köztudottan a bőséges és gazdag forró levesek évszaka. Aztán hétfőn a csumiban éppen valami bakonyi betyárlevesnek titulált leves volt ebédre, amitől ihletet kaptam (meg egy kis szélgörcsöt). Arról nem is beszélve, hogy a gombóclevesek nagy kedvenceim. Szóval megvolt minden, hogy főzzek egy levest, már csak a boltba kellett elmenni pár apróságért.

Ha szilveszter, akkor malac és lencse. A malac kitúrja a szerencsét, a lencse pedig tán hozzásegít, hogy az újév bőséget és gazdagságot hozzon. Nem beszélve arról a cseppet sem elhanyagolható ténytől, hogy a lencse finom étel és remek fehérjeforrás. Bár a babonákban annyira nem hiszek, enni azért szeretek. A két ünnep közt jártam egyet a városban, betértem a vásárcsarnokba is. Meglepve kostatáltam, hogy a henteseknek megjött végre az esze, és nem ugyanannyiért árulják a felhentelt malac összes porcikáját a fülétől a farkáig. A fej 200 forint körül volt, az első köröm valamivel 400 felett. Vettem is ízibe két körmöt és két fejet. (Ez utóbbiból lesz majdan egy másik poszt, no meg némi kaja.) Át kutyagoltam a piac másik felébe a magboltba, és vettem fél kiló lencsét. Pár zöldséget kellett már csak összeszedni, és megvolt minden egy lencsegulyáshoz. A mustár volt az egyetlen, amiből végül csak lakossági fajtát sikerült beújítani. Itthon persze megnéztem a spájzban, egy adag erdélyi mustárra való mustármagliszt még éppen akadt, de nem volt kedvem vesződni vele. Megfőztem a levest, és izgatottan vártam a lottósorsolást.

Százados Asszony hozott kekszet melóba. Ropogós köleskeksz mogyoróval és chia maggal. Laktóz- és gluténmentes, vegán. Finom volt, elkértem a tasakot, megnéztem sz összetevőket: földimogyoró 23 %, napraforgómag 21 %, kölespehely 15 %, finomítatlan nádcukor, rizsszirup, édesítőszer (maltitol), repceolaj, chia mag (azték zsálya) 5 %, emulgeálószer lecitin (repce), természetes aroma. Na, gondoltam ezt valahogy meg kéne otthon valósítani. Rákerestem a receptre. A legtöbb a minden-mentes vonalra ment rá, ez valahogy nem győzött meg. A receptek sem igazán tetszettek, a képeken meg elég sápadt volt a végeredmény.
Eszembe jutott az ANZAC keksz. Az már bevált, csak át kellett alakítani a receptet a másféle alapanyagokkal. Úgy kalkuláltam, hogy az eredeti ANZAC keksz 36 dekányi száraz részéből kiszámoltam a különféle magok százalékos arányát (némi kerekítéssel), hozzájött a 10 deka cukor, a maradék pedig a liszt lett. A többi hozzávaló mennyiségén nem változtattam. Okozott pár meglepetést készítés közben, de végeredmény nem lett rossz.

A karácsonyi süteményválaszték eléggé beszűkült nálam az elmúlt években. Bejgli, zserbó, ez utóbbi esetleg dió helyett mákkal, aztán hosszú szünet. Amúgy nem vagyok nagy sütemény fogyasztó, névnapra, születésnapra szoktam sütni, hogy legyen mivel megkínálni a felköszöntőket, no meg ilyentájt, szinte csak ünnepi neurózisból. Idén kicsit változtattam a megszokott rutinon. Két sütemény készül, az egyik egy régóta dédelgetett ötlet, a másik egy közelmúltban kóstolt keksz alapján. Ez utóbbiról később számolok be, mert bár az ünnepek alatt ennek is nekiveselkedem, majd csak januárban lesz a tesztje.

A tésztát. Enni kell, akkor is, ha az ember a háta közepére nem kívánja a konyhai ténykedést. Olyanra vetemedtem, amire hét éve nem volt példa: befizettem ebédre a melóban. De ez sem olyan jó, mert rengeteg ételt adnak, ami finom, én meg sajnálom meghagyni, úgyhogy két hét alatt feljött három kiló. Mindegy, legalább hétközben nem kell főzni. Hétvégére viszont csak össze kell dobni valamit, akármilyen lusta vagyok, ételt házhoz rendelni nem fogok. Egy korábbi felbuzdulás alkalmával (kezdett lejárni a tojás szavatossága) összedobtam egy adag szélesmetélt. Azóta várt a sorára a spájzban. Most eljött az ideje.
Korábban már készült mocskos tészta, most egy kicsit csavartam az alapanyagokon és a módszeren.