Z hosszú évek után ismét hazalátogatott a ködös Albionból, immár hozta magával a fiát is. Jó előre lebeszéltük a dolgot, kivettem egy nap szabadságot, és összedobtam egy finom empanadas-t. Fészbúkon azt is elmondtam, mivel tervezem tölteni a tésztát, lelkendezett, milyen finom lesz.

Vasárnap aztán felhívott, – immár Magyarországból – hogy az ő fia bizony meg nem eszi az olyasmit, amit én akarok kotyvasztani. - Még szerencse, hogy megbeszéltük – gondoltam. Ellenben a gyermek szereti a kiflit, a paprikás szalámit, a sajtot, a tejet és az uborkát. - Hát, az emésztése legalább rendben van - tolakodott fel az illetlen gondolat bennem.

Akkor legyen. Vendég a háznál, öröm a háznál.

A nem túl szerény adag empanadas mellé szerettem volna valahogy egyszerűen megoldani a dolgot, de úgy, hogy azért legyen benne valami különleges.

Kitaláltam, hogy magam sütöm meg a kiflit, amibe szalámit és sajtot tekerek.

30 deka búzafinomliszthez hozzáadtam egy mokkáskanál sót. elmorzsoltam benne 5 deka sertészsírt, 2,5 deka élesztőt felfuttattam 1,5 deci – kevés cukorral elkevert – langyos tejben.

Lágy tésztát gyúrtam a hozzávalókból, megszórtam liszttel, majd konyharuhával letakarva bedugtam a takaró alá pihenni.

Bő másfél óra alatt megkelt. Valószínűleg előbb is megkelt, csak az empanadas miatt nem volt időm foglalkozni vele.

Kiborítottam a belisztezett deszkára, kinyújtottam és hatfelé vágtam.

Mindegyik cikkbe tettem két szelet jóféle paprikás vastagkolbászt és egy darabka trappista sajtot.

Feltekertem, sütőpapírral bélelt tepsibe sorakoztattam őket, a tepsit feltettem a sütő tetejére, hogy keljenek a kiflik.

A keléssel aztán nem is volt probléma, mert a sütő még bő egy órát foglalt volt.

Végre-valahára aztán berakhattam sülni a kifliket az alaposan előmelegített sütőbe, és hármas fokozaton 35 perc alatt szépen megsütöttem azokat. Gyönyörűek lettek, ritkán sikerül ilyen jól. A végein kicsit kifolyt a paprika színezte sajt, kívül roppanós, belül vajpuha volt.

Még langyos volt, mikor megjöttek a vendégek. A fiú egy nyikkot nem beszélt magyarul, – pedig emlékeim szerint pár éve még valamennyire törte – kénytelen voltam angolul kommunikálni vele, bár az én angoltudásom meglehetősen szerény.

Büdös kölke aztán megcsócsált egy kiflit, mindkét végét, de nem ilyenhez volt szokva. Ivott végül egy pohár tejet, – szívószállal természetesen – meg elmajszolt pár Kinderbuenót az atyai szütyő jóvoltából. Az uborka megmaradt.

Másnap indultam Miskolcra, a maradékot elvittem útravalónak, megálltunk Pest után egy parkolóban, és ketten tíz perc alatt befaltuk az egészet. Nem csak jól nézett ki, de finom is volt, még egy nap állás után is.