Május 21. volt, a Honvédelem napja, minálunk munkaszüneti nap, kimentem hát a hegyre kicsit matatni. Nem volt sok tennivaló, kigyomláltam a hagymát, megkapáltam az ősszel ültetett tíz szőlőtőkét.

Serénykedés közben megakadt a szemem az egyik fehérszilva fán. A hajtásvégeken a levelek megcsavarodtak, szinte ökölbe szorultak. Tetű tetvek. A fatörzsön hangyák masíroztak fel-alá, folyt a serény munka az „ültetvényen”.

- No, az anyátok Úristenit, - gondoltam magamban – majd adok én nektek. Mármint, majd adok, ha lesz mivel.

Az utolsó adag Actarát a kolorádóbogaraknak tettem félre. Sajnos egy ideje B kategóriás lett, csak megfelelő igazolvánnyal vehetném meg, meg aztán amúgy is megszűntették a por alakút, csak az oldat kapható. Nincs mese, venni kell valami felszívódó rovarölő szert. Végeztem azzal a kevés munkával, bezártam a házat, és elindultam a gazdaboltba gyalog. Ugyanis csak nálunk nem kell dolgozni, mindenki másnak hétköznap volt, olyankor meg csak este megy busz. Maradt a „kettes” járat.

Kép innen

Ezt a távot kényelmes tempóban, cirka 45 perc alatt szoktam teljesíteni. Enyhe emelkedő vezet a város széléig, onnan aszfalton lehet továbbmenni. Nem siettem, elég kuka meleg is volt, a kisboltban vettem egy hideg mentesvizet, felhajtottam két húzásra. A gazdaboltban elmondtam a bánatom (nem dalban), és a szakember bácsi már adta is a megfelelő szert, fizettem, aztán elsétáltam a közeli megállóba.

Megnéztem a menetrendet, 15 perc volt a buszig. Spekuláltam magamban, gyalog még vagy három kilométer lenne hazáig, hegyen-völgyön át, meg bő 45 perc, elég volt mára a gyaloglásból, inkább kivárom a buszt.

Leültem a padra és nézelődtem. Pár méterre tőlem egy tízéves forma, mangalicoid alkatú kislány álldogált, terpeszben, mint egy fejre állított Y. Csupa rózsaszín bűbáj, tisztára mint miss Rőfi. Lábacskáit rózsaszín pántos szandálba bújtatta. Hurkás combjain rózsaszín rövidnadrág feszült. Derekán rózsaszín, Hello Kitty-s póló vetett hármas hullámot, nyilván az alatta viselt úszógumik jóvoltából. Hosszú, hullámos, szőke haját rózsaszín pánt simította ki homlokából. Kezében szorongatott, rózsaszín tokba bújtatott okostelefonjába csacsogott édesen, és néha gyöngyözve felkacagott.

Megjött a hármas, egy testcsellel elslisszoltam mellette, hogy előtte szálljak fel a buszra. Úgy éreztem, azt a látvány nem tudnám elviselni, ahogy előttem áll szemmagasságban a lépcsőn. Középre mentem a szokott helyemre a csuklóba, és nekitámaszkodtam a korlátnak. A kislány - a telefont le sem véve a füléről – szintén felszállt, jegyet lyukasztott, és megállt a második ajtónál. Alig hittem a szememnek, mikor – alighogy elindult a busz – a másik kezében a telefonnal, egyensúlyozva elkezdett ágaskodni a leszállásjelző felé. Megállt a busz, ledöcögött a lépcsőn, és lelkendezve ölelte át a reá váró, barna mangalicát.

Kép innen

Csak hápogtam. Képes volt negyedórát várni a megállóban, és elhasználni egy 250 forintos buszjegyet 400 méter gyaloglás helyett. Gyönyörű idő volt, sütött a nap, de nem volt kánikula, a madarak daloltak, öt perc alatt kényelmesen el tudott volna andalogni a másik megállóig.

Nem tudtam napirendre térni a dolog felett, hazáig puffogtam magamban.