Háromnegyed nyolckor indul a helyi járat a fordulóból a hegyre. Többnyire előbb lemegyek, iszom egy kávét, esetleg a felest a Kanyarban. Sokat nem időzöm az intézményben, vasárnap reggel gyakran tele van olyan vendégekkel, akik még az előző este indultak el otthonról, és már nem szomjasak. Kiállok a kocsma elé, rágyújtok, és várom a buszt.
7. 35-kor meg is érkezik, korszerű csuklós, „Alacsony padló a kényelemért, Euro 2-es motor a környezetért”. Nagy svunggal körbejár a buszfordulóban, aztán félreáll. A sofőr csíptetős táblát vesz elő, valamit ír rá, aztán elrakja. Rágyújt, majd mobilt ragad, és elszántan nyomkodja vagy tíz percig. Pontban háromnegyedkor kipöcköli a csikket az ablakon, feláll, nagyot nyújtózik, hatalmas pocakján megfeszül az ing, és kicsúszik a nadrágból. Kigombolja sliccét, visszagyűri az inget, aztán kinyitja az ajtót és leszáll. Ahogy ledöccen a lépcsőn, a kurtára szabott sötétzöld nadrág alól kivillan a szandál-nájlon bokazokni együttes által alig takart tésztafehér lábszár. Világoskék ingén a felső két gomb ki van gombolva, vastag tokáján a nyakkendő bő hurokban megkötve. Az erősen ősz „Bundesliga-frizurát” loncsos harcsabajusz, és a féltenyérnyi, bögölyre hajazó napszemüveg felett kibodorodó brezsnyevi szemöldök teszi teljessé. Hátraballag a busz hátuljához, felnyitja a motorháztetőt (vagy mije van a buszoknak, olyan ajtóféle). Matat egy darabig, aztán egy kimustrált textilöblítős flakonnal előremegy. A műszerfal mellől egy jó félméteres madzagon himbálózó fekete 8-as biliárdgolyót vesz elő, és lazán pörgetve a szolgálati helyiséghez megy. A sajátos kulcstartón lévő kulccsal kinyitja az ajtót, és eltűnik odabenn. Kisvártatva előjön, megint a busz hátuljához sétál, és a flakonból beletölti a vizet valahova. Olyan nagy szükség talán nem volt a vízre, mert nagyjából annyi folyt ki az útra, amennyit beletöltött. Elpakol, bezárja a motorházat, beül a volán mögé, kicsit fészkelődik, aztán indít, és beáll a megállóba. Felszállok, illedelmesen köszönök, válasz semmi. Beleszuszakolom a jegyet a masinába, (törne le a keze a ki tervezte, csak a középső lépcsőről lehet rendesen beledugni, ha feljebb lépek már olyan közel vagyok hozzá, hogy nem látni, mit csinálok) nyomom bele, már alig van kinn belőle valami, csak nem akar rányomtatni. Kihúzom, a busman érte nyúl, szó nélkül letépi a végét. Nyolc perc késéssel sikerül elindulni.
Városnéző járat a nyolcas, a belső körgyűrű mentén, néhány cikcakkal tarkítva csaknem az egész várost körbejárja, a menetidő bő félóra. Nem panaszkodom, átszállás nélkül elvisz a hegy közelébe. A rendszerváltás óta minden polgármesterjelölt megígérte, hogy meghosszabbítják a hegy lábáig a vonalat, de én annak is örülök, hogy még nem szüntették meg. Van időm nézelődni, akad pár gyümölcsfa a kihaltabb részeken, ilyenkor ellenőrzöm, érdemes-e felkeresnem őket egy kis potya körtéért, almáért?
Hátravonulok, a dupla üléshez, le tudom tenni a hátizsákot meg a szatyrot, a lábamat meg feltámaszthatom a kerékdobra. Úgy tűnik a sofőr eltökélte, hogy behozza késést kerüljön bármibe. Nagy fék, nagy gáz, ahogy a csövön kifér. Volt egy gépkocsivezető kollégám, Ő mondogatta: nyomtam, mint az állat, meg fékeztem, mint a barom. Hát így. Utasszámlálást végzek, hogy jobban teljen az idő, 16 utas volt a legtöbb egy időben a buszon. Mikor kiérünk végre a hegyhez, már csak négyen vagyunk. Felszálló utas egy van, a fordulónál rendelő három kurva egyike száll fel, talán beugrik cigiért a városba. Van még három perc az indulásig, a sofőr rágyújt, és előkotorja a mobilt.
Lassan poroszkálok a telek felé, és azon töröm a buksim, hogy a mi a nyavalyáért kell egy csuklós busz beállítani vasárnap reggel erre a vonalra?
Délután már sima Ikarus jött, igaz, nem is voltunk olyan sokan, legfeljebb tíz utas ha volt a buszon.
