Vendégposzt - Anica
Végigtúráztuk és végigettük a Dunakanyart, így e kettősséggel megvolt az illúzió, hogy le is mozogjuk, amit befaltunk, hiába, az ember keresi az önigazoló önbecsapásokat.
Nos, a teljesség igénye nélkül néhány pillanatképet próbálok adni nektek, hátha valaki kedvet kap arra járván, hogy valamelyik helyre beüljön, vagy éppen elkerülje azt.
Reggeli kávé a Garázs nevű kis kávézó- és szendvicsbárban, ahol a teraszon, a hűvösben nemcsak isteni koffeinbombát, de akár padlizsánkrémes szendvicset is magadhoz vehetsz, hogy jól induljon a napod.
Ugyanebben a kategóriában teljesen elvarázsolt az az ici-pici szellemi szatócsbolt, ami Csobánkán véletlenszerűen csalt magához. A Könyv és Kávé egy remek reggeli indítólöket koffein mellé nyújt egy helyet, ahová beülhetsz olvasni, vagy csak összeszedni a gondolataidat a napi rutin megkezdése előtt.
Könnyű séta felvezetésként, erőltetett menet később, hogy a sok-sok kilométerrel a lábadban egyenest a párkányi hídhoz közeli, esztergomi Mediterraneo-ban pihend ki az egész heti pihenést. :)
Egy thai-típusú leves, sok-sok répával, uborkával, csirkehússal és kókusztejjel, lime-mal, chilivel. Az ételes felszolgáló, a zsiványszemű fiú szól, hogy csípős, de kemény vagy mint a vídia- gondolod. Kint 38-39 fok, belül a Pokol tüze. De te akartad, úgyhogy élvezd! :)
A diós bundás jércemell átlagos, de a joghurtos saláta kárpótol, a fagylaltkehely pedig a gyerek arcára varázsol mosolyt.
A hét kellemes meglepetése – miután a Kastély Étterem ajtajában frusztrál, hogy csak szállóvendégek számára működik – a pomázi Viking Étterem, ahol délután 4-ig van menüztetés, ötféle levesből és hatféle második fogásból válogathat a vendég. A kínálat láttán úgy döntünk, hagyjuk az A’ la carte-ot, nem kergettek gyerekkorunkban az asztal körül, ha menüt ettünk. A decens gyümölcsleves görögösbehajló jellege és tejszínessége nagy elégtétel számomra és már nem is bosszankodom a Kastély miatt.
Nos, a Reneszánsz étteremről esett már szó, mindenki megköpködhette, de azért három óra hegymászás után inkább eszem ott, minthogy éhenhaljak. Ha gáz, akkor gáz, az én tízéves gyerekem viszont már nem bírt volna újabb X kilométert éhen, míg találunk valami olyan helyet, ami az úri közönség összes igényét kielégíti. De lapozzunk!
A szentendrei Rab Ráby a városközpontban található, berendezésére az eklektikus jelzőnél jobbat nem tudok. A termekben és az udvaron a hangszerektől a középkori lovagöltözetig, korabeli pénztárgéptől a kukoricacsőig minden, ami elképzelhető. Falon, levegőben, mindenhol valami újabb rácsodálkozni-, megmosolyognivaló, nem gyenge gyűjtőmunka lehetett, míg a berendezés összejött, végignézni is elég.
Az étel várakozásainkhoz képest nem nagy szám. A kis üstben tálalt halászlé semmi különös, a zöldségköret nálam kedvenc szokott lenni, de ez most nem dobott fel és negyedórával később érezzük: annyira nem laktunk jól.
Este a Folt Cafe üde fiatalossága varázsolt el és persze az Angels’s Kiss, amely nevéhez hűen olyan mint egy forró csók. Megborzongat, lenyűgöz, rabulejt. Akarod a következőt, mint a veszedelem, még ha kicsit veszélyes is: megszédít és könnyelművé tehet. Presszókávé, 2 cl kávélikőr, 2 cl ír krémlikőr, tejhab – az élvezeti érték ellenére az este hétkor még perzselő nap óvatosságra int: a meleg szesz szétáramlik az ereidben és fejbevág, csücsülj még kicsit és az ég szerelmére, bármennyire azt érzed, hogy jobb mint egy hideg koktél, ne kérj másodikat!
(Ezt a képet nem én készítettem, a Folt Cafe facebook oldaláról szedtem le!)
Ja, és el ne felejtsem: a szentendrei Korzó nevű hely volt az, ahol a gyerek megrendelt magának egy gyrost pitában, csak kelekótya volt és nem mondta, hogy zöldségek nélkül. Mi már fáradtak voltunk, vagy csak nem figyeltünk, lényeg a lényeg: kihozták neki kompletten. Kétségbeesetten nézett, de mivel csurgott-szörcsögött mindenfelől a töltelék, szétszedni nem lehetett, úgyhogy életében először – szerencsére elég éhes volt hozzá – betömte paradicsomostól, savanyúságostól, mindenestől. És nem halt bele!!!!!
Nos, már nem Dunakanyar, de kaja: hazafelé ismét megálltunk a monorierdei Rétescsárdánál. Eddig ott csak kávéztunk, de mindig terveztük, hogy valamikor megkóstoljuk, hogy főznek. Nagy forgalmú hely (eszembe is jutott kocsmai főnököm intelme: ne egyél ott, ahol te vagy az egyetlen vendég), így feltételeztük, hogy nem hetek óta ide-oda tologatott alapanyagok újrahasznosításából kerül a falat az asztalunkra.
Férjem marhapörköltöt kért (40 fokban???), pár perc múlva a felszolgáló hölgy sajnálkozva szólt, hogy még nem főtt meg, a szakács üzeni, hogy puhulnia kell. Sebaj, helyette jó lesz borjúpaprikás. Miután újabb két perc múlva kiderült, hogy itt annyira friss az étel, hogy még a borjúpaprikásnak is híja van, nevetve egyeztek ki - férjem és a jókedélyű pincérnő - egy tejfölös-gombás szeletben. Én valami galuskával, vagy ahhoz hasonló körettel kértem volna, de szegény férjem már nem mert variálni - félve, hogy még most kezdik el hajkurászni a tyúkot, ami a tojást tojja- maradt a vegyesköret.
És ami végigkísért a hét során a jegeskávé mellett: a limonádé mindenféle verziója. Itt már beszéljenek a képek:
