Van énnekem egy jó barátom, az Alföld északi tájáról. Ez az a srác, akivel bármilyen körülmények között vállalnám az együtt fõzést, pedig az ilyen duett a legnagyobb ritkaság.

A fickó iszonyú kreatív, mérnökien precíz, élvezi az ételcsinálás minden részletét, tud távlatban gondolkodni, van képzelõereje, vagány, és egyfolytában be nem áll a szája. Ennek okán rengeteg megbeszélni valónk kerül, mindig, valahányszor meglátogatom Józsán, vagy õ jön errefelé.

PO- val jól kiegészítjük egymást. Persze rém elõzékeny a betyár, mindig elõretessékel, Süllõcskét inkább figyelné, hol a titok. Hát, titok, az nincs, örömfõzés az szokott lenni.

Történt a jómúltkorában, hogy elveszett egy mappa. Volt benne néhány kép, amit Imcsim készített egy ilyen közös, debreceni fõzés alkalmával. Közben a Pásztortûz sajnos, kialudt.

A minap telefon jõ. Ez általában úgy szokott hangzani, hogy: „Szia, van nekem egy báránybordám, mit szólnál hozzá, ha elébb így készíteném elõ, majd úgy folytatnám..” Most is kérdezett valamit, majd mondja:- Képzeld, megvannak az eltûnt képeink! Esetleg a Kocsmába bevihetnéd.

Hozom is.

Szóval, csühögök Debrecenbe. Ahogy az szokott lenni, kosaramban afféle szegedi apróságok, amiket meg lehet enni, esetleg inni. Most többek közt van nálam három napja „elásott” , kapros lazac, egy nyúl, marinált gomba, pálinka, és hasonlók.

Ülünk Imre tágas, ügyesen berendezett, természetes fényben úszó konyhájában. Pálesz, mesélés, haditerv készítés.Elõszedem a gravlaxot, ez az elõételünk, szelünk belõle.

Készítünk pirítóst, falatozunk a nyúlhalkaviárral, friss kaporral koronázott csemegébõl.

Kedvünk igen gyarapodik, elkészül a terv. Ez úgy szól, hogy elsõ fõételként a nyúl sütésre jó részeibõl, egy zsenge, rozmaringos sültet készítünk, savanyú gombával.

Imcsi már megint elõreenged, a fõmûveleteket elvégzendõ. Õ segít, fotóz, tölt, diskurál, pakol, igazgat. Kicsontozom a combokat, gerincet.

A szép darabokat borsozva, vékonyra vágott szalonnalapba göngyöljük.

Serpenyõben, óvatosan, forgatva sütöm, fokhagyma, rozmaring jelenlétében. Kiveszem, hagyom kicsit hûlni, leveszem a szalonnát, a langyos darabokat még enyhén pirítom a visszamaradt finom zsírban. A boros, borecetes marinádban készült, olívában eltett savanykás-pikáns gomba a kísérõ.

Megbeszéltük, hogy mivel egyikünk sem különösebben desszertfüggõ, lányok sincsenek a közelben, a második fõétellel „összemossuk” a desszert ügyét. Mivelhogy Imcsi elõvett egy gyönyörûséges szarvasgerincet, láttuk, a gyümölcsös környezet ehhez igen jó választás, és igazán bátrak lehetünk a kombinációban.

Durvára tört fûszermagkeverékbe forgattam a két darabra vágott szép vadhúst , forró zsíron, serpenyõben körbesütöttem, majd ment a lerbe, negyven percre. Készítettük közben a mártást, ami egy vörösboros pecsenyelé, szegfûbors, szegfûszeg, ciromhéj ízesítéssel. Csokoládéval sûrítettük a végén. A mártás gyönyörû lett, olyan finom, hogy csak néztünk, rajongtunk. A szarvast ezután kitálaltuk, kis sült almával. Imre imádja a jó kis komponálásokat, jópofa mártásfelrakásokat, hát ez ilyen lett.

Imrének a vékonyra nyesett szeletek nem annyira tetszettek, vágtunk másképp is, ehhez borban fõtt gyümölcsöket adtunk.

Azt kell mondanom, hogy a három étel menüsorként is összejött, illetve mindegyik nagyon finom volt. Volt ugyan benne némi kis túlzó finomkodás, de ilyet is szívesen kipróbáltunk, és élveztük is.

Ajánljuk szeretettel kedves komámmal.