Nem szoktunk reklámanyagokat az orrotok alá dugni (bár Waka már beszámolt egy kiállításról), de kaptunk egy személyes meghívót a Varga pincészet sajtótájékoztatójára a borfesztivál megnyitó napjára.
Õszintén bevallom, nagyon kellemes meglepetés volt, és igencsak megtiszteltetõnek éreztem a csupán kétéves blogunk meghívását egy ekkora pincészettõl. Feleségemmel már több, mint egy évtizede vesszük a Varga borokat, valamint az év elsõ borát, ami a Vargáék Csabagyöngyéje, és ami Európa az északi félteke legelsõ bora az évben!
Minden szeptemberben veszünk belõle, szeretjük, mert könnyû, friss és igazán szõlõízû bor! Sajnos pár éve megszûnt a félédes változat, amit igazán kedveltünk. Persze erre is kaptunk magyarázatot a sajtótájékoztatón, illetve azelõtt.
A sikló melletti bejáratnál várt minket egy csinos kislyány Vargáéktól a belépõ jegyeinkkel és a pohártartó szütyõvel.
Miért is a tájékoztató elõtt? Nos, egy negyedórával a meghirdetett idõpont elõtt értünk oda, amikor még egy másik - kisebb, de profinak tûnõ - csapatot tájékoztattak.
Mondanom sem kell, ez a csapat nem is a Varga pincészethez jött, hanem egy Tokaji borháznál gyülekezett, de mi ezt nem tudtuk, ezért siettünk a piros paraván mögé. A profibb újságírokat ott igazították éppen el, de minket sem hagytak magunkra. Varga Máté (a dinasztia legifjabb megismert tagja) azonnal szárnyai alá vont minket.
Elkezdte mesélni az év elsõ borának történetét, aminek két jellemzõje van:
- Európában a Csabagyöngye szõlõ érik elsõnek és csak Magyarországon
- Az Év Elsõ Bora megelõz minden más bort az adott évben a piacra kerülésben.
Idén némi vacillálás után megszüntették a félédes változatot, mert nem lehetett eldönteni, melyiket viszik inkább. Egyik évben az egyik fajta maradt a nyakukon, a másikban meg a másik. Én mondjuk kianalizáltam volna, miért nem veszik egyiket vagy másikat, ami esetleg visszavezethetõ lenne valami technikai problémára, de a pincészet az egyszerûbb utat választotta. Természetesen megkóstoltuk a bort, és nekem most is tetszett a muskotályos hangulata a bornak, nomeg a belecsempészett buborékok is :) Van itthon olyan elfelejtett üveg, ami három év múltán is rendesen pezseg! A Csabagyöngyer augusztus elején érik, ami pont elegendõ idõt ad egy buborékos változat szeptemberi piacradobásához. Azért a buborékozásnál besegítenek egy kis CO2-vel is.
Máté ezután áttért az idei Irsai Olivérre, amit én a magam részérõl igencsak szeretek, de Varga változatban még nem próbáltam. Ez a szõlõ is a muskotályosok családjához tartozik, manapság nagyon sikeres a borkészítésben. Nekünk viszont nem tetszett - még murcis íze volt. Talán kellett volna neki még néhány hónap, mielõtt csapraverik. Szõlõben már 3 hete eszegetjük, de azért három hét alatt nehéz kialakult bort készíteni. A borfesztiváltól függetlenül azért megemlíteném, hogy Füreden eszméletlen jó Irsai Olivér pálinkát ittam :) Mesélt még Máté egy Töpszli nevû borukról is, ami Pinot Noir fennhagyva a vesszõn, de a vesszõt elvágják, hogy ne táplálja tovább a szõlõt, így az szép lassan - két hét alatt - összetöpped. Innen a bor neve is. Lehet, hogy ez egy szakmai titok volt, amit most elárultam, de remélem nem csapnak érte a fejemre.
Az idei az elsõ év, amikor a Varga pincészet az Év Elsõ Borát is a "Vargapalack"-ban forgalmazza. Ez egyben azt jelenti, hogy ezentúl már minden boruk ebben a formában kerül a fogyasztókhoz. A palack betétdíja 99Ft, ami igencsak húzós, de én már bõ másfél éve hozzászoktam ehhez, különösen akkor, amikor a szabvány görög bordói palackok betétdíja leesett 10 Ft-ra. Ez utóbbit már a hajléktalanok is lusták visszavinni ...
A meghívóban is említették a környezettudatos csomagolástm de ez elsõ olvasatra nem volt világos számomra. Amikor Varga Péter - a borászat tulajdonosa és a fiatalok apja - elkezdte a tájékoztatót, a Csabagyöngye kóstoló után szinte azonnal átadta a szót Dr. Wégner Krisztinának, az Országos Hulladékgazdálkodási Ügynökség Szervezési Részlege vezetõjének. Kriszta sok számmal és diagrammal próbálta megmagyarázni, mire volna szükség a hulladékgazdálkodásban, de ez valahogy eléggé nehezen esett le a hallgatóknál.
Itt csak két számot említenék: évente 120 000 tonna üveg kerül a piacra, ebbõl csak 32 000 tonna kerül hasznosításra. Az ügynökség sok pénzt tudna áldozni nagyobb arányú hasznosításra, de nincs rá érdeklõdés.
Péter vette vissza a szót, és elmesélte, hogy az Irsai Olivért fajtát már 1873-ban is említik a Vincellérképzõ anyagában, ahol panaszkodnak, hogy nem tudják az igényt kielégíteni a gyümölcsös, széndioxidban gazdag borfajtából. Az Irsai Hungarikum, még ültetvényeket is exportálunk például Ausztriába (hogy ott hol érik be, arra nem tért ki, de nem is kérdeztem). Ezen intermezzo után másik fiának, Varga Bálintnak adta át a tájékoztatót.
Bálint visszatért a Vargapalack témakörhöz. Itt jól megvilágította, hogy - bár nagy forgótõkét igénylõ procedúráról van szó - megéri magas betétdijjal forgalmazni a göngyöleget, mert az így garantáltan visszatér a rendszerbe. Az üvegek ilyetén forgatása és mosása még mindíg olcsóbb, mintha minden bor új üvegbe kerülne. Arról nem is beszélve, hogy az EU irányszámai minimum 60%-os begyûjtést ír elõ, és ez a szám csak növekszik az évek folyamán. 2013-ban kezdték el a sajátmárkás palackban való forgalmazást, és már 75%-os visszaforgatási arányt értek el. Hallottunk érdekes megoldásokat más országokból: a vevõ menjen egyenest a borászathoz, ahol kannában kvázi benzinkúti tankolásszerûen megveheti a bort, de neki kell tisztára mosni a kannát, mielõtt újra felhasználja. Ha betétdíjas palackot eldobóra cserélnek le egy borfajtánál, a növekvő költségek miatt ez mintegy 150 Ft-tal magasabb polcárat eredményez (termékdíjat kell fizetni a csomagolás után, és újra felhasználható rekesz helyett papírkartonba kell csomagolni a apalckokat), míg a visszaváltással ez az ár nem kelül beépítésre a bor árába. A sörgyárak már rég rájöttem, hogy érdemes saját göngyöleggel (üveg ÉS rekesz) dolgozni, így nagyon lecsökken az extra költség, míg a borászatban Vargáék az elsõk, akik saját márkával dolgoznak. Jelenleg 5 millió palackot forgalmaznak 0,75 literes méretben, amibõl 4,5 millió visszajön!
Ismét Varga Péter vette át a szót és folytatta a kóstolást.
Ekkor egy 2006-os kéknyelût kóstoltunk. Ezt a bort hosszú ideig érlelik palackban, mielõtt forgalmaznák. Csak Badacsonyban van ez a szõlõ, a világon másutt nem telepíthetnek. A két világháború között a legnépszerûbb bor, de a 80-as években kifagyott gyakorlatilag az egész szõlõállomány, amit csak a 2000-es évek közepére sikerült újratelepíteni.
Péter beszámolt még az idei idõjárási viszontagságokról, ami nem tesz jót a késõi szüretelésû boroknak, így a hangsúly egyre inkább a primõr borok felé tolódik el. A borászatnak 250 ha termõterülete és 1500 ha szerzõdött szõleje van, amibõl jelenleg gazdálkodik. A szerzõdéses partnerekkel minimum 6 évre állapodnak meg, biztosítandó az egyenletesebb minõséget. Idén mintegy 15 millió kiló szõlõbõl készítenek bort. Nagyon jó volt hallani egy nagy gazdaság mûködésérõl, elképzeléseirõl - különösen, hogy ebben a témában nem tartom magam még amatõrnek sem :)
Hogy én is belekotyogjak:
Nekem is nagyon ízlett a csabagyöngye. Nem szenvedhetem a képzavaroktól hemzsegő, sommelier-es buborékolást, de ez a bor valóban igazán gyümölcsös ízű, ugyanakkor a savai egészen enyhék, felsejlik benne a bodzavirág zamata. Nem ajánlatos sokáig forgatni a pohárban, mert elillan belőle a szénsav, ami nagyon kell bele és amúgy is remekül felhozza az illatokat az italból. A 2014-es irsai olivér esetében Máté említette, hogy ez még nem a piacra szánt tétel, csak a borfesztiválra szűrtek le egy adagot. Ez a bor még biztosan nincs kész, szerintem még nem forrt ki teljesen, erősen érezhető rajta a kotlós-, murci-íz, olyannyira, hogy elnyomja a fajtára jellemző jegyeket. Valószínűleg remek bor lesz belőle, de ehhez még időre van szüksége. Az olaszrizling magáért beszélt, hozta azt a bizonyos keserűmandula-aromát, ami a fajta sajátja, viszont nem voltak olyan markánsak benne a savak, ahogy azt megszoktam. Olyan jó volt, hogy fröccsös létemre véteknek tartanám szódával hígítani. A 2006-os badacsonyi kéknyelűt kóstolgatva a nyelvem tövén éreztem azt a bizonyos lekvár zamatot. Annak a szilvalekvárnak az ízét, amit még édesanyám tett el valamikor, aztán elfelejtettük vagy tíz évre, és mikor megleltük, már csak egy kis darabka volt az egész az üveg alján összeszáradva. Benne volt összesűrűsödve a nyárvégi napfény, a gondos munka, talán még egy kis madárcsicsergés is. Ami a szürkebarátot illeti, finom volt, az édes borok kedvelői biztosan magasabban értékelnék, mint én. A töpszli kicsit furcsa volt, hatalmas, testes vörösbor, és majdnem olyan édes, mint a szürkebarát. El sem tudom képzelni, milyen ételhez ajánlhatnám.
Szombaton jön Kistesó ebédre, az üveg csabagyöngyét benyakaljuk.
(Waka)