Történt a minap, hogy egy késő estébe nyúló négyesben lefolytatott baráti beszélgetés (Zsolt barátom Miskolcról, Bubuska barátom a szomszéd utcából, jómagam, valamint kb. 3 liter Nyári féle olaszrizling) után másnap reggel rántott csirkecombra éheztem.  Petrezselymes krumplival, kovászos uborkával. Kész Gasztronómiai Kilimandzsáró. (vagy Kilima Ndzsáró).

Nekem, mint sok más szocializmus poklában cseperedettnek a Vasárnapi Rántott Csirkecomb (a Mennyei Húslevessel és az esetleges Dobostortával szentháromsággá magasztosulva) a kulinária netovábbját képviselte az egész heti (mi még szombaton is jártunk iskolába) menza után.

Na, ezt az érzést kívántam én most visszaidézni úgy röpke 40 év távlatából.

Családom többi tagja – feleségem, aki nem egy nagy húsbuzi,(csak a füstölt kolbászt tolja rendszeresen) valamint egy szerencsésebb történelmi idősíkon szocializálódott gyermekeim, akiknek nincsenek még ilyen nosztalgikus emlékei, nem osztoztak lelkesedésemben.

„Rántott csirke? Köll a kutyának.” (Naná, hogy kéne neki.)

Így aztán egyedül mentem le a pincébe a fagyasztóban bányászni. Nekem nincs csodahüttőm, csak egy öreg Bosch röfög a pince sarkában, de – mint majd meglátjuk – képes meglepetéseket okozni.

Leslattyogtam, fájdalmas pillantást vetettem az egyre üresebben tátongó bortároló rekeszre a túlsó sarokban, majd felrántottam a fagyasztó ajtaját.

Kinyitottam a „szárnyasok” rekeszt (mert rendnek muszáj lennie) majd kivettem egy zacskót amiből négy lábszárcsontocska meredezett elő.  Felirat nem volt a zacskón (mert azért még sincs mindig rend) de a méret, súly és alakzat alapján (némileg ugyan másnapos) agyam csirkecombként azonosította be a csomagot.

Visszamásztam a felszínre, a csomagot behajítottam a mosogatóba, hogy majd a helyi atmoszféra kíméletesen felmelegíti azt, majd egyéb dolgom után néztem.

Délfelé életem párja némileg idiotizmusba hajló kérdése zavart fel nyugodt tespedésemből:

-    Azt a négy kacsacombot minek olvasztottad ki? Abból akarsz rántott csirkét csinálni?

Na tessék. Emberszámba vesszük őket, szavazati jogot adunk nekik, aztán meg ilyeneket kérdeznek.

-    Milyen kacsacomb te szerencsementes?

-    Amit felhoztál, te részeg disznó.

Így évődtünk mi szerelmesen, huszonegy év házasság háborgó tengerén eggyé forrva. (Csodálatos képzavar).

És valóban, a kiolvadt combok kacsának bizonyultak. Kicsiny, csirkecomb méretű formás mélyvörös combocskák.

Nem mintha önigazolásra lett volna szükségem, de felcsaptam a netet, hogy létezik-e rántott kacsacomb. Hát kérem szépen, a net szerint nem létezik. A rántott kacsa, mint olyan, szűz terület, fehér folt, fekete lyuk. Akkor én most ha kacsát rántok, akkor újkori gasztro-Livingstone-ként előttem ember nem taposta ösvényre tévedek, minden lépésem kockázatos és veszélyes, a legnagyobb körültekintést igénylő embert próbáló feladat.

No, de gyáva népnek nincs kacsája, ha most megfutamodok, még unokáim is szemlesütve osonhatnak csak a fal mellett az alkony leszálltával, az idők végezetéig.

Kacsát rántok hát, csakazértis.

Bőrétől megfosztottam hát a combocskákat (szerencsére, mint mondtam, nem voltak nagyok) gyöngéden megmostam, szárazra töröltem, majd némi sóval meg kakukkfűvel bedörzsölve bepaníroztam őket. ( A kakukkfű ad hoc ötlet volt, lehetett volna vízitorma vagy kisvirágú füzike is, de kakukkfű lett).

Friss olajat gerjesztettem a fritőzbe ( a petrezselymes krumplit a lányom már intézte, abban ő a profi), a kovászos uborka a hűtőben pihent) így minden készen állt a nagy kísérlethez.

És kirántottam.

És jó lett.

Annak, aki szert tud tenni fiatal pecsenyekacsa combra és nem idegenkedik a némileg markáns „kacsaíztől” ( a családom igen) ami a bundában megőrződve hatványozottan megmarad, egy csirke puhaságú, de vadonatúj ízvilágú ételt ismerhet meg. Nem lett száraz (bunda), nem lett zsíros ( mi a franctól lett volna), és igen „kacsaíze” volt.

Megettem. Egyedül. A négyet. Két ütemben. magányosan, mint a felfedezők kiknek éji órán, sátrukban a dzsungel közepén az éjszakai neszek közepette csak egy társuk van, a bizonyosság, hogy helyes irányba haladnak, az emberiség javára emelik magasra ismeretlen szirtek széltépte ormára kitűzendő viharszaggatta zászlajukat.

Azért egy társam csak akadt. Egy hű barát, egy Sancho Panza, egy Dr. Watson, egy palack egri rozé személyében, amely (aki?) Velem együtt ebédelt.

Fel hát barátaim ismeretlen titkok felderítésére, mindhalálig!!

(A családom roston csirkemellet ebédelt majonézes fejes salátával. Dögunalom.)