Vigyázz, a kutya hamis! Messziről jött emberek jót derülnek azon, ha látnak itt, a Hajdúságban ilyen feliratokat házak kapuján. Felénk így nevezik a harapós kutyát. Lehet hamis egy bankó, egy puma mackó, vagy egy Oakley napszemüveg, persze azt még Pesten is így nevezik. És lehet hamis egy kakas is! Így hívjuk az olyan kakasokat, akik veszik a bátorságot és az embert is megtámadják.

Gyerekkoromban sok időt töltöttem a baromfiudvarban, Nagyanyáméknál összevagdostam tüzelőnek az ismerősöktől hozott gallyakat, baltával célba dobáltam, légpuskával verebekre vadásztam, szóval volt ott sok dolog. Rájöttem, hogy a tyúkudvar királya egy idő után már nem riad félre az utamból, egyre hegyesebben néz és egy idő után már vissza is támad. Később válogatás nélkül, mindenkire. Persze ilyenkor nagyanyám levágta, később hoztak másikat helyette.

Művészi tökélyre fejlesztettem a kakas csibészelését, később pedig azt a viadalt, amit a hamis kakassal lehetett játszani. Ez nekem jó csíntevés volt, de szegény nagyanyáim nemigen tudták, hogy miért, de a nemrég jámbor jószág egyszercsak bokánvágta őket a sarkantyújával, dédanyámnak még a hajlott hátára is felrepült az egyik. Szóval az ilyenek mentek a levesbe üstöllést.

Később rájöttem, hogy a legtanulékonyabb alany a japán kakas. A japán kakas kicsi, fürge, 2-3 nap alatt fel lehet pörgetni. És ami a legfontosabb: nem rúg nagyot, ritkán sebesít meg embert. Ez volt a kedvencem, de vannak a referenciáim között olyanok, mint édesapám óriás baromfijai! Persze atyám nem engedte levágni, kötött a lábára madzagból egy béklyófélét és odalett a harciasság. Ennek ellenére édesanyám mindig seprűvel a kezében ment a tyúkudvarba, sose lehet tudni, melyik madárból hoztam ki a vadállatot. 

Később a gyermekeimnek meséltem ezekről a huncutságokról, jót nevettünk. Egészen addig, míg egy szép napon a kis japán kakasunk egy nagyot kukorékolt és elkezdte kergetni a lányomat. Hiába bizonygattam, hogy egyszer sem incselkedtem a kiskakassal, sőt, mindig előre köszöntem neki, senki nem hitt nekem. Én viszont fogtam a kis hamist és tettem a lábára egy madzag béklyót. Probléma megoldva! Igen ám, de egy ilyen lábbilincs 2-3 hét alatt elszakad, elkopik. És ekkor a kiskakas ott folytatta, ahol abbahagyta. És mindig szegény Kingát támadta meg. Ő pedig ahelyett, hogy szembefordult volna, mindig elszaladt, ez pedig a kiskakasnak egy nagyon klassz játék volt, kergetőzött vidáman. Az egyik béklyószakadáskor azonban bokán rúgta a békésen cigarettázó húgomat. Később, néhány hét múlva a feleségemet is megtámadta. A kis hülye nem is sejtette, hogy ők a késsel is tudnak bánni. Én is meg lettem fenyegetve, hogyha mééég egyszer…!

Egyik délután hazaérkezve látom, hogy feleségem hóna alatt a kis kópéval, kezében késsel, véres tállal megy a terasz felé. Hűha! Odamentem és kivettem a kezéből a kakast. Szóváltás kezdődött, olyan Nem! De! Nem! De! stílusban, egyszercsak a kis kópé a hónom alatt kukorékolt egy embereset! Már ünnepelte az elnöki kegyelmet! Persze ezen nagyon jót nevettünk, aztán nejem komolyra váltott és kaptam egy legeslegutolsó figyelmeztetést.

Hónapokkal később valami finom húslevest vacsoráztunk. Nyamm, mint egy fácán! Vagy mint egy gyöngytyúk! Gyanút fogtam, hisz nekünk nincs ilyesmi!  Fogtam a merőkanalat és merítettem egy kanállal, ni, egy húsdarab. Egy kis combja volt…

Nem voltam mérges, csak szomorú. Hogy nem tudtam megmenteni a kis kópét. Hogy elveszejtették az egyik házikedvencemet. Megettem a kiszedett levest, a húsából viszont egy falat sem kellett. Gyorsan befejeztem a vacsorát és elvonultam szomorkodni.

Jut eszembe. Hamisítottatok már néma kacsát?