Eljött végre a nyár, és eljött az uborkaszezon. Mármint a kovászos uborkáé. A piacon elfogadható áron kínálják az elfogadható kinézetű uborkát, és a kertben is lassan kisebb dzsungellé cseperedik a kaporerdő. Ilyenkor aztán folyamatos üzemben készül a portéka, az embernek csak az étlapon kell néha igazgatnia, nehogy óvatlanul belefusson egy paradicsomos káposzta vagy egy mákos tészta a feltorlódott, széles kovászos uborkafolyamba.

Először is teszünk vagy három kört a piacon felmérendő a választékot, a külcsín és az ár kényes mezsgyéjén lavírozva. Kicsit meg is tapogatjuk a portékát, öreg hiba lenne valami fonnyadt vacakkal hazatérni. Én a nagyjából 3-4 centi vastag uborkát kedvelem erre a célra. Megállapodunk aztán a legszimpatikusabbnál, és veszünk cirka 2,6-2,7 kilót. Az ötliteres uborkás üvegbe éppen ennyi fér el két sorban. A széles szájú öblös edény régóta szolgál erre a célra. Még az élelmezési raktárból szereztem hajdan, kényelmesen lehet benne rendezkedni, mivel simán belefér a kezem. Hazafelé tartva aztán teszünk egy rövid kitérőt, – no nem a sörözőbe, hanem a kertbe – és szedünk két szép szál kaprot.

Otthon alapos mosás és sikálás után előkészítjük az uborkát. Az egyik végétől majdnem teljesen elvágjuk, majd a másik végéről az előző vágásra merőlegesen szintén csaknem teljesen végig vágjuk.

Az üveg aljára tesszük a megmosott kapor felét, majd rakunk egy sor uborkát.

Aztán még egy sort.

A tetejére tekerjük a maradék kaprot, majd a vastagabb szárából is fölé gyömöszölünk keresztbe két darabot, ki ne bújjanak az uborkák a léből, mert rögvest megbuggyannak. Van, aki ilyenkor fűszerezi ezzel-azzal, fokhagymát vagy egyéb ízesítőt tesz bele.

Keverünk aztán egy jó levet. Én két liter vízhez egy púpozott evőkanál sót szoktam adni, mostanában erdélyi néven árult fajtát. A két liter felöntőlé éppen elegendőnek szokott bizonyulni.

A tetejére egy darabka kicsit szikkadt kenyér szokott kerülni, jelen esetben egy lipóti parasztkenyér csücske. Az egyik kollegina a krumplira esküszik, ő azzal indítja be a folyamatot.

Kistányérral lefedve két napra kerül a szemétledobóba. A fekete ajtót egész délután süti a nap, bő negyven fokot hozva létre az ajtó mögött. Az első nap után, ha az erjedés megindult, ki lehet szedni a kenyeret az üvegből. Ilyenkor már zavaros a lé, és valószínűleg fel is kell önteni egy kis vízzel, mert egy része kifutott.

A második nap végén be is vihetjük az üveget a konyhába, most már résen kell lenni. Ismét megindul a lavírozás, immár a kellően savanyú íz és a ropogós állag keskeny határán. Résen kell lenni, elég, ha csak egy pillanatra lankad a figyelem, és egy rakás isteni finom, ámde szétázott uborka lesz a végeredmény.

Amikor készen van a portéka, minden pöpec, kiszedegetjük egy műanyag edénybe az uborkát, rászűrjük a levet, és bevágjuk a hűtőbe.

Nincs is annál jobb, mint amikor hazavánszorogunk izzadtan, fáradtan a Hegyről, merünk egy jó tányér nyaklevest csigatésztával, jó forrón, megpaprikázzuk, és bekanalazzuk. Aztán szedünk egy darabot a pulykanyakból, hozzá kis levesben főtt zöldséget, néhány szem főtt újkrumplit, és melléteszünk pár jéghideg kovászos uborkát. Utána már csak egy hosszúlépés hiányzik a teljes boldogsághoz, meg egy óra szundítás, mielőtt továbbindulnánk öntözni a másik kertbe.

Ma ismét ellátogattam a csarnokba, hogy megvegyem a következő er(j)esztéshez valót, de uborkafronton komoly galiba kezd kialakulni. Már a múlt héten is elég combos példányokat árultak, de mostanra inkább csak salátának való méretet kapni. Ami apróbb, az meg olyan girbegurba, hogy messziről egy halom zöld hernyónak látszott. Remélem hamarosan konszolidálódik a helyzet.