Általában minden második hétvégén jöttem haza a kollégiumból. Három órakor érkezett a vonat Budapestről Győr felé, onnan egy óra múlva volt csatlakozás Veszprémbe. Fél tízre értem haza. A Bakonyi vasút Magyarország legszebb vasútvonala, csak nem a téli sötétségben. Akkoriban három és fél óra volt az út, és a kocsikban a fűtés nem volt éppen tökéletes. Emlékszem, volt, hogy nem lehetett kilátni az ablakon, mert a pára vastagon ráfagyott. Veszprémvarsányban leszállt az emberek többsége, Zircig a vonaton alig egy két ember lézengett. De nem is ez volt a legnagyobb bajom.

Az iskolában egy óra tájt megebédeltem, és utána csak otthon ettem. Kollégistaként folyton le voltam égve, örültem, ha a jegyre meg cigarettára maradt pénzem, kaját venni már nem tudtam. Hat órára már olyan éhes voltam, hogy vastagbelem ette a vékonyat.

Egy alkalommal Zircen egy zajos kirándulócsapat szállt fel. Nevetgélve elhelyezkedtek, és kisvártatva, jó magyar szokás szerint elő is került az étel. Vidáman kínálgatták egymásnak a szendvicseket, süteményeket még sült kolbászt is. A kocsit finom ételillat töltötte be percek alatt, én meg korgó gyomorral bámultam kifelé a befagyott ablakon, és dühösen szívtam a cigarettákat egymás után. Nem bírtam sokáig, felpattantam, és átmentem a másik kocsiba. Akkor elhatároztam, hogy ez nem mehet így tovább.

A következő alkalommal a menzán becsomagoltam szalvétába két szelet kenyeret, és magammal vittem az útra. Mikor megéheztem, elővettem, és megettem. Magában nagyon nehezen csúszott, inni persze nem volt mit rá, olyan csuklás jött rám, hogy majdnem megfulladtam. Legközelebb egy csipet sót is csomagoltam mellé, megszórtam vele, és gond nélkül elmajszoltam.

Édesapám mondogatta gyakran: Mikor éhes voltam, ha kenyerem volt, mindenem volt.