A hetvenes években – mint gyaníthatóan az ország össze ilyen intézményében – nálunk is volt egy „iskola réme”. Kisiskolás voltam akkoriban. Ő nálam 3-4 évvel idősebb, „nagy emberek” egy szem gyermeke. Igazi kis rohadék volt. Trapéz szárú Levi's farmert hordott, meg divatos pulóvereket, Adidas cipőt. Szánalmasan néztünk ki mellette mi proligyerekek a jersey nadrágban, meg a 13 stoplis cipőben. Hatalmas napszemüvegét a pulóver nyakába akasztva hordta, még az iskolatáskája is csicsás Csehszlovák darab volt. Hosszú göndör haja volt, miközben mi folyton csutkára voltunk nyírva.
Kedvenc időtöltése a kisebbek kínzása volt, konkrétan a fülhúzogatás. No nem olyan „Isten éltessen sokáig!” módon, hanem kegyetlenül, olykor a körmét is használva. Egyszer rám is sor került. Éppen a folyosón ácsorogtunk, mikor mellettem elhaladva megtekerte a fülem. Akkorát reccsent, azt hittem menten leszakad. Felnéztem rá, de rám sem hederített, andalgott tovább, mint mikor az ember mentében leszakít egy levelet a fáról. Percekig sírtam a fájdalomtól és a megaláztatástól.
Pár napra rá a menzán ebédeltem sokad magammal. Bejött Ő is, hetykén a pulthoz vonult, letépte az aznapit az összetűzött jegyekből, majd a tálcájára tette a csirizes zöldborsófőzeléket rántott párizsival. Mikor a pult végére ért, elejtette a jegyeket. Lehajolt, hogy felvegye, de hajolás közben valahogy lerántotta a tálcát. A főzelék pont a fejére borult. Úgy egyenesedett fel, mint valami lassított felvétel. A gödör fürtök között borsószemek bujkáltak, arcán a a rántott párizsi csúszott lefelé szépen a rántásos kulimász hátán. A tányérok csörömpölésére mindenki odafordult. A pillanatnyi dermedt csendet legalább százhúsz gyerek harsogó kacaja követte. Nyakig főzelékesen eltorzult arccal, a dühtől minden ízében remegve vicsorított ránk. Aztán bepisilt. Sírva fakadt, majd artikulálatlanul üvöltve kirohant a menzáról. A Csehszlovák táska ott maradt az előtérben.
Soha többet nem láttam.
Ti is jártatok menzára az iskolában?