A várostól nem messze terül el V puszta. Aktív katona koromban sokat jártam arra, ÜTI-ként ellenőrizni kellett az ottani szolgálatokat. A köves bekötőút két oldalán végig mandulafák álltak. Ősszel, egyik szabad délutánomon elbuszoztam arrafelé. Az útszéli erdősávban levágtam egy hosszú póznát, és végigjártam a fákat. Szedtem pár szem mandulát, megtörtem, és megkóstoltam. Ha édes volt, levertem, amit csak lehetett, és összecsipegettem. Három óra leforgása alatt teleszedtem a Bundeswehr hátizsákot.
Hideg téli estéken megtörtem egy adagot és készítettem egy kis fahéjas, cukrozott, pirított mandulát.
Porcukrot kevertem őrölt fahéjjal, aztán inox serpenyőben folyamatosan kevergetve elkezdtem átmelegíteni a mandulát. A folyamatos keverés a legfontosabb mozzanat az egész eljárás folyamán. Mikor a mandula elkezdett pattogni, rászitáltam egy kis fahéjas porcukrot, majd tűzről lehúzva kevertem tovább.
Mikor a mandula felvette a megolvadt cukrot, újra visszatettem a lángra, és megint felmelegítettem, megszórtam, lehúztam, kevertem, lángra vissza, szór, lehúz, kever. Egy idő után egyre több manduláért kellett lehajolni, a megolvadt cukor miatt kezdett ráragadni a falapátra, és a keverés hevében lepottyant. Addig ismételtem a mozzanatokat, míg a mandulák el nem kezdtek összetapadni, és igazi barna cukor módjára „mászni”.
Ekkor lapostányérba borítottam, és amint kissé meghűlt, már lehetett is falatozni. Az egész nagyjából 15 perc alatt elkészült. Valószínűleg sokáig eláll, bár erre még nem volt példa. Kedves barátaimnak szoktam belőle vinni ajándékba, sokáig emlegetik, és rágják a fülemet egy újabb adagért.
Tavasszal kivágták a mandulást, hogy törne le a kezük, az utolsó adagokat fogyasztom.