Már nem is tudom mikor, de nagyon régen volt - tán igaz sem volt. Én is csak anyám elmeséléséből tudom.
Kicsi gyerekként minden nyarat anyai nagyszüleimnél töltöttem Baján. Híres család volt, jól ismerték őket a városban. Dédnagyapámról utcát is elneveztek. Nagyon szerettem horgászni, így nagyapám beiratott a helybéli horgászegyesületbe és megvette a horgászengedélyt is, hogy ne kapjon el a halőr. Ott álltam, mit az ország legfiatalabb engedélyes horgásza 6 évesen. Snecit és paptetűt tudtam fogni, de komolyabbat egész horgászó életemben alig fogtam. Az egyesület öregjei tanítgattak több/kevesebb sikerrel. Innen származik a bajai halászlé szeretete is, ami első szakácskodásom tárgya volt immár 7 évesen.
Node hogy szavam szóba ne öltsem, nagyon sovánka gyerek voltam. Nagyanyám sopánkodott is napestig, hogy nem eszik a gyerek, hogy fog a szüleimnek velem elszámolni. Volt pedig minden jó - kert végében disznóól, baromfik, veteményes - remek sütemények, húsok.
Csak panaszkodott nagyanyám a szomszédnak, hogy nem eszem, mi bajom lehet? Elhítta a Szász dokit, aki már anyámékat is kezelte. Jött a doki és mondta: "Te Tóni! Ez a gyerek nem úgy néz ki, mint aki éhezik - sőt inkább mintha kikerekedett volna egy kicsit". Ez nem nyugtatta meg nagyanyámat. Továbbra sem ettem az asztalnál és nagyanyám csak dünnyögött magában. A szomszédasszony hallgatta - hallgatta, de egy nap csak kifakadt:
Ne aggódj Tónikám! Amikor megfőzöd a malacnak a moslékot és kirakod hülni, a gyerek két marokkal szedi ki a főtt krumplit belőle és nyeli, mint kacsa a nokkedlit. Nem marad az éhen!
Nem sok ételre emlékszem abból az időből, de a hajában főtt krumpli ma is az egyik kedvencem:
Jéghideg vajat vagy libazsírt falatonként rátéve és megsózva hámozás közben. Azért marad a rakott krumpliba is ...
Az utolsó 100 komment: