Középiskolában egy fiúkollégiumban éltem. Mi ugyan jobban szerettünk volna egy koedukált milliőt, de attól még az élet vidám volt.

Ebben a csendes debreceni utcában két kollégium volt. Ahogy a Béke útról befordultunk a Varga utcába, rögtön a sarkon volt a Móricz Kollégium sok lánnyal, örömünkre. Amikor bandukoltunk haza, a lányok ott lógtak az ablakban, szívtak a fiúknak, mi pedig zavartan lépkedtünk ott, mint liba a jégen, ciki, amikor a hóhért akasztják. Ezt a kollégiumot valamiért Tyúkólnak hívtuk.

Utána volt a mi koleszunk, ahová délutánonként 320 fiú tért haza, hogy valamivel kitöltse a szilenciumot. Sokan persze kijártunk edzésre, könyvtárba, moziba (de azt mondtuk, hogy könyvtárba), csajozni (de azt mondtam, hogy könyvtárba). Különben könyvtárban is lehet csajozni. Judittal oda jártunk tanulni, de ez abban merült ki, hogy ültünk ott a sok filosz között csendben, a könyv fölött és bámultuk egymást. Szóval, a szemek szexe. És amikor nem bírtuk tovább, kimentünk a folyosóra csókolózni.

Ebben a kollégiumban esténként 320 fiú rohant az ebédlőbe, hogy először az alfák, utána a többiek megtömjék a majmot. A hosszú sor végéről a negyedikesek már alanyi jogon előrementek. A harmadikosok meg még csak próbálgatták ezt a bunkó és vagány gesztust. Volt úgy, hogy kötözködni való kedvem volt, beálltam a sor végére egy újsággal, olvastam türelmesen és minden harmadikost visszazavartam hátra. Csakhogy tudják, hányas a kabát.

A vacsora után majd mindenki vitt fel két-három szelet kenyeret, soká lesz még reggeli!

Minden szobában volt lekvár, zsír, a miénkben még méz is! Vacsora után még négyen körbeültük az asztalt és urasan megkentük a két nagy szelet kenyeret és megettük. Volt, hogy a szomszédokból is jöttek hiénázni, előtte kellően fényesre nyalva Attila hátsóját. Merthogy Attila hozta a mézet, az apukája mindig 5 literes üvegbe töltött neki. Ő meg egy fél literes korsóba szedett ki, abból használtuk, a nagy üvegbe így nem került morzsa.

Egyik este valami szóváltás támadt, mert Attila nem tartotta elég alázatosnak a kérésünket, hogy együnk mán mézet! Azt mondta, hogy most nincs kedve senkinek adni belőle és maga evett, mi meg néztük. Néztük. Ő meg evett. Mi meg néztük és ez így ment egy darabig. Attila, nem akarván ezt a feszültséggel telített jelenetet tarrbélai hosszúságúra nyújtani, ismét szólt hozzánk, ezzel is tanújelét adva barátságának.

- Na. Ha valaki ezt a majd korsónyi mézet megissza egy húzásra, annak adom ezt a majdnem 5 literes üveget.

Kisebb zajongás támadt. Hú, egy korsó méz. Baszki, egy egész üveggel! Akkor még nem tartottunk ott, hogy akár egy fél liter sört egy húzásra megigyunk. De ez meg ráadásul méz! Finom, folyós ákácméz!

- Ne mondd, hogy nem kell a mézed senkinek! Adjad! – és szép lassan eltüntettem a 4 decinyi mézet. Csúsztattam volna én gyorsabban is, de a méz nem egy sietős ital.

Nagy ováció, addigra már sokan átjöttek a szomszédokból is, a népek hamar összejöttek egy kis balhé miatt. Attila, fél kezében tartva a leszakadt pofáját, a másik kezével közelebb tolta a nagy üveget:

- Nesze, vigyed.

Másnap nemigen voltam éhes. Úgy éreztem, mintha benyeltem volna egy féltéglát és az sehová nem akarna mozdulni. Következő nap már nem volt semmi bajom, de a mézet egy hétig nem kívántam!

Attól kezdve esténként én gyakoroltam a kegyes gesztust. Igen, vegyél. Igen, fatökű, te is átjöhetsz este. Elhatároztam, hogy Attilát kicsit megszívatom, mindig hosszasan mérlegelem, hogy kapjon-e a mézemből, de nem vitt rá a lélek. Amikor esténként tolongás alakult ki, mindig ott szerényen, hátul lapult, olyan fejeket vágva, mint egy árvízkárosult. Megsajnáltam, emiatt soha nem kötekedtem véle. Másért igen, de az egy másik történet.

Csajoknak szívni. Megvolt?