A Hofi évforduló kapcsán jutott eszembe:

Azon szerencsések közé tartozom, akik még a dédszüleiket is ismerhették…

Anyai dédszüleim nagyszüleim kertje végében a vasúton túl laktak egy kis öreg parasztházban. Mindketten nyugdíjasok voltak, dédnagyapám cipészmesterként még aktív, dédnagyanyám háztartásbeli. Akkoriban sokat nyaraltam nagyszüleimnél, de mivel ők még dolgoztak, a nyár zömét a „dédiéknél” töltöttem, a 8 évvel idősebb nagybátyámmal.

Az, hogy rosszak voltunk, mint a bűn, volt a legkisebb baj (a kutya megitatása pálinkával, a betérő szúnyogok agyoncsapása a frissen meszelt falon, állandó szökések és még sorolhatnám), de rettenetesen rossz evők is voltunk!

Hogy ez miért volt baj?

Tudni kell, hogy dédnagyapám – miután a második világháború során először a náci koncentrációs táborokat járta meg, majd Szibériát is – rendkívül háklis volt az étkezésre. Ha nagybátyámmal nem ettünk meg valamit – ami gyakoribb volt, mintsem megegyünk valamit – akkor komótosan a térdére fektetett minket és kaptunk rendesen a lábszíjjal. Dédnagyanyám ezt nagyon nem nézte jó szemmel, de mivel az öreg cipészmester volt a ház ura, így nem nagyon tehetett semmit (maximum sápítozhatott, de akkor a papától még többet kaptunk).

Azonban egy idő után dédnagyanyám rájött, hogy meg lehet oldani a dolgokat, csak mikor ott vagyunk olyan ételeket kell főzni, amit mi is megeszünk. Mivel a 2 háború között a helyi uraságnál szolgált cselédként és kitűnően megtanult sütni/főzni, nem esett nehezére olyat készíteni ebédre, amit mi is megeszünk. Így aztán mindennapos volt a leves utáni rizsfelfújt, darázsfészek, lekváros tészta, sült/rántott tejbegríz, palacsinta…

Természetesen ha huzamosabb ideig tartózkodtunk náluk, akkor az öreg egy idő után rájött a stiklire – tudvalevő ugye, hogy a cipészmesternek még a harmadik szomszédja is okos ember -, így aztán míg a levest nem ettük meg, nem kaptunk másodikat, esetleg már a leves meg nem evéséért is lábszíj volt a „fizetség”.

Dédnagyapám éppen 30 évvel ezelőtt, 1982. áprilisában aludt el egy szombat délután, dédnagyanyám pár nap különbséggel 10 évvel követte…