Vendégposzt - Túrósmácsik
Hosszú volt a nap, az értekezleten többször felbosszantotta magát, és legalább ötször számolta meg az üvegtéglákat a falban. Háromszor nyolc. Huszonnégy.
Fél adag rakott kelt ebédelt az íróasztalnál, nem volt kedve beülni a többiek közé, közben átolvasta a feljegyzését.
Délután egy iskolában egy elkényeztetett kölyök évvégi bukásáról beszéltek, aztán ment tovább egy másik elkényeztetett gyerekhez. Vagyis az inkább elhanyagolt volt. A szülők zűrös magánélete miatt a fiú lassan sodródott bele a lakótelepi kisbandák nihiljébe.
Éppen arról értekeztek, hogy nem kéne a gyereknek tabot venni meg új telefont is - ha lóg meg bukik -, amikor besurrant az illat. Szag, módosította magában. Valami rántott. Nem növény, és nem sajt. Nem csirke. Azért nem kéne, mert örülünk a gyerek születésének, de egy szülinapi torta elég, ha a gyerek svihák. A bűntudat nem épít, hanem rombol. Karaj? Esetleg tarja - kicsit zsírosabb lehet a hús - pecsenye-jellegű. Nem friss az olaj.
Felállították az új nevelési elveket, összerakták a nyári programot – tanulás, korrepetálás, ellenőrzés. Mikor jár haza a gyerek este? Nem tudják. Azt kell tudni. Tizenhárom éves.
A lakás hosszú csíkokból állt, a konyha is egy szalag. A tűzhelyen, serpenyőben kerek, fodros, kis halmok sültek a sokszor használt olajban. Velő. Kér egy darabot? A férfi kapott a kenyér után, hogy felbökjön egy darabot és odanyújtsa. Nem, neeem, köszönöm, köszönöm megyek.
Az utcán hideg szél fújt, fáradt volt, elégedetlen.
Évek óta nem készített rántott velőt, régen szerették, aztán elmaradt valahogy, pedig a piacon gyakran látott a henteseknél külön egy műanyag tálban kis kerek plecsniket púposodni.
Először egy átbulizott éjszaka után evett igazán jót.
Szombat este mentek a kis társasággal egy leendő diplomatalányhoz. A lakás a többgenerációs diplomata családhoz méltón elegáns, visszafogott, semmiről nem árulkodó volt. Az éjszaka folyamán egy pohár bikavér borult a hosszúszálú fehér szőnyegre. A házigazda lány dühödten súrolta a maszatot. A kis társaság elvegyült, de unalmas volt a beszélgetés, rövidesen a fürdőszobában, a kádban találták magukat, és kánonban üvöltötték a Száraz tónak nedves partján című örökbecsűt. Ők is bölcsészek, meg jogászpalánták voltak, de egy másik kasztból.
Egyikük újabb üveg bor után kutatva a hűtőben, véletlenül kikanalazta a konyha kövére a reggelre kikevert rokfortot, a tál ripityára tört, a sajtkrém szétkenődött. A fürdőből harsogott Az ég a város…
Éjfél felé döntött úgy a kis csapat, hogy ebből elég. Megköszönték a vendéglátást, bekurjantottak a szobába, a házigazda rendkívül udvariasan egy sajnálom, hogy nem éreztétek jól magatokat-tal köszönt el. Ezt érdemes megtanulni, nem mindegy hogyan küldik el az embert a fenébe!
Kiballagtak az egyik srác szuterénjébe Budafokra, egy kis házi pálinkával és Doors-szal szétcsapatták az estét.
A délig alvás után enni kellett valamit, a szeszmarta fiatal gyomrok a kávé után ordítoztak valami tartalmasért. Pacal és velő. Akkoriban a Márkusban jó volt mindkettő.
Megszámolták az összes pénzt, volt még elég, elvillamosoztak, beestek az ajtón, sört, fröccsöt rendeltek, meg rántott velőt, pirított májat. Pacal nem volt.
A rántott velő ropogósan, barnán, belül lágyan, csakis hasábbal és tartárral gyorsan elfogyott. Emlékezetes maradt.
Éjszakára elmentek vagont takarítani. Ronda munka volt, de azonnal és jól fizetett. Fogadásokat kötöttek, hogy ott lesz-e a vietnami matematikaszakos srác, és ha igen, akkor mennyi idő alatt végez egy másodosztályú kocsival. Villámgyors volt a gyerek, pillanatok alatt leszemetelt, áttörölt mindent, végigcikázott a felmosóronggyal úgy, hogy a ronda barna padló nem maradt csíkos a száradásnál. Simán megcsinált kettőt, míg más egyet.