Gondoltam, mindjárt az elején eloszlatom a félreértéseket, amit egy hibás névválasztás eredményezhet. A Stromfeld Aurél utcában lakom, így a Tanácsköztársaság tábornokáról neveztem el. Mindenkinek van tuti pitereceptje, nekem is, de ez fajta nálunk a nullszéria volt. Régóta kacérkodom az amerikai szerű piteszerűség elkészítésével, de még nem jutottam el odáig, hogy megvegyem hozzá a formát. A napokban eszembe jutott, hogy tulajdonképpen majdnem mindegy annak a pitének, hogy milyen formában sül. Nyilván oka van annak, hogy pont ilyen vastag és széles, de én nem tudom mi az. Különböző szekrényekben legalább 10-15 különböző sütő/főző edény van itthon, amit még az életbe' nem használtam. Egy időben mindenkitől lábast meg tepsit kaptam ajándékba, - a szakácskönyv korszak után - hogy aztán jól félretegyem őket. Van használatban így is vagy húsz, a franc sem akar eggyel több edényt kerülgetni az amúgy is szűk konyhában. Bogaramtól kaptam egy pofás kis kerámia sütőformát, valamikor régen. Elővadásztam az egyik szekrény mélyéről, és belefogtam.
Fél kiló lisztet összemorzsoltam tíz dekagramm vajjal. Hozzáadtam tíz dekagramm cukrot, egy-egy zacskó sütőport és vaníliás cukrot, egy jó csipet sót, két egész tojást és annyi tejfölt (120-130 g), hogy lágy tésztát kapjak.
Az almákat meghámoztam, feleztem, és kicsumáztam. A formát kivajaztam. A tésztát 2/3-1/3 arányban kettéosztottam és nagyjából fél centi vastagra nyújtottam. A formába terítettem, a kilógó részt levágtam, és összegyúrtam a maradékkal.
Az almát vékonyan felszeleteltem, és három rétegben, félig egymásra lapolva a tésztára rendeztem. A rétegeket vékonyan megszórtam őrölt fahéjjal, a tetejére pedig három evőkanál mézet csurgattam.
A maradék tésztát kinyújtottam, lefedtem vele az almát, a lelógó részt levágtam, és a széleket eldolgoztam. Mint kiderült, kicsit többet kellett volna hagyni az alsó tészta szélén, de azért megoldható volt így is. A tetejére pár lukat böktem, hogy a gőz távozhasson.
Hármas fokozaton szép barnára sütöttem.
Mikor kihűlt, megszórtam porcukorral és felvágtam.
Az alma kicsit roppanós maradt, de szenzációsan szaftos volt. A tészta is vastagnak bizonyult, de a sok alma miatt ez nem volt gond.
Gyakran spekuláltam azon, vajon a tévés szakácsok mit kezdenek a maradék tésztával, mert én bizony ki nem dobom. A maradékot ismét összegyúrtam, kinyújtottam, és elfeleztem. Megkentem baracklekvárral, szórtam rá darált diót, és csorgattam rá egy kis mézet. Félbehajtottam, összenyomkodtam a széleket, és a pite felett sütőpapíron megsütöttem. Talán még jobb volt, mint a pite.