Úton hazafelé azon gondolkodtam, hogy szeretem a szemét. Azt a mély barnát, azt a mandulavágásút. Ha ma valamiért farkasszemet kell néznem sok emberrel, előadás, vagy ilyesmi, rögtön kiszúrom az ehhez hasonló női szemeket. A mély barnákat is, a mandulákat is.

Aznap este valami száraz, unalmas kaja volt a vacsora. Mondjuk rakott krumpli. Abból úgyis hazavitték a szakácsnénik a kolbászt, meg a tojást, a végeredményt mindenki a szájában érzi, ha élt már ilyen koszton. Mindenki evett valamennyit, én nem sokat, mert nem szerettem a rakott krumplit. Csak annyit, hogy fel bírjak vánszorogni a hálóba. De azért maradék erőmmel üstökön ragadtam két szelet kenyeret. Majd mindenki csipetnyi kenyérrel távozott az ebédlőből.

Most itt álljunk meg egy pillanatra. Ma ennétek a rakott kolompírhoz kenyeret? Ugye, hogy nem? Na, akkoriban sem nagyon kívánta, de a szakácsnénikben volt annyi tapintat, hogy kiraktak a kosárba 3 mázsa kenyeret.

Az emeletet megtöltötte Cipa vaskos ordítása. Gyertek, csináljunk rántottát! Aki hallotta, átadta, hamarosan vagy tizenöten tolongtunk Cipáék szobájában az illegál rezsó körül, az illegál magnó zajára. Na, mit hallgattunk?

Hát, ilyeneket. Aztán a diszkópatkányok hoztak valami Boney-M kazettát is, az is belefért a hangulatba. 

Mindenki bedobta a közösbe az otthonról hozott tojásokat. Összejött vagy ötven! Ehhez nagy lábos kellett. A fiúk ezt is megoldották. Elkezdődött a szertartás, az éhes sakálok elkezdték a sercegő zsírra ráütni a tojásokat. Egyiket a másik után. Cipa meg egy fakanállal kavargatta. Az egyik sárgája olyan citromos volt, a másiké olyan narancsos, szinte gurult. Mindenki vitte a saját hozományát az oltárhoz. Némelyik mamakedvencén látszott, hogy életében még a cukrot sem kavarta meg a teájában, nemhogy tojást nem ütött le. Az ilyeneket a tapasztaltabbak előbb kiröhögték, majd segítettek, nehogy beleszédüljön a közös lábosba. Már félúton jártunk, amikor az egyik tojás leütésekor érdekes mintázat adódott. Ott, a lábasban. Valaki, mintha visszanézett volna ránk! Mi volt ez, csak nem egy SZEM? De bizony, egy csirkeembrió szeme! Nosza, támadt ott nagy riadalom! Mitévők legyünk?

Mindenki Cipára ordított: vedd mán ki, bazmeg!

Hozzál mán egy villát, bazmeg!

Mindenki zsinnyegett, én is felpattantam és rohantam le a szobámba valami villát keresni. A lépcsőn eszembe jutott, hogy nekem csak kanalam van! Sebaj, benézek a szomszéd szobába, majd a másikba, nagy nehezen felkutatok egy villát. Rohanok vissza.

Cipáék szobájában idilli állapotok fogadnak. A gigaadag rántottát épp levették a rezsóról, ez kész. Nekiültünk nyolcan-tízen. Harapás kenyér, falat rántotta.

-         Megsóztad?

-         Meg.

-         Menj már arrébb…

-         Láttad, hogy Katika ma milyen…?

-         Bazmeg Coki szívott neki…

-         Cipa! Fordítsd mán meg azt a kazettát!

-         Menjél mán ezzel az abbával, baz…

-         ...most nem jurájhíp, oszt?

-         Azér mekkora szerencse, hogy kivettétek azt a kiscsirkét! Mire ideértem, már meg is volt!

-         Hát… nem egészen. Nem volt villa, nem szaroztunk.

-         Micsodaaaa?

-         Nem szaroztunk.

-         Értem, de hová lett a csirke a fazékból?

-         Belekavartuk.

-         Mi???

-         Miiiiiiiiiiiii???

-         Húbazzzzzmeg!!!

Egyszerre felpattantunk vagy öten! Elviharzottunk, nehogy visszanézzen ránk valami csibe!

Hát, ettünk belőle, túléltük. Megették, ők is túlélték, még a szalagavatón is ott voltak! Judit a szalagavatón almazöld plisszírozott szoknyát viselt. Imádtam.

Híján vagyok egy ízletes, szerethető rakott krumpli receptnek. És ti, kedves-nyájas olvasók?