„Karcsi barátom főzött mostanság maguknál, ő szabadabban tudta idejét beosztani, mint az asszony.
Gondolta, készít még egy szezonbúcsúztató kocsonyát.
Ki is vette a nyersanyagot a fagyasztóból, aztán ment hátra fűrészelni, és olyannyira belemerült a famunkába, hogy kicsúszott az időből, no meg kedve se volt a zöldséggel bíbelődni, gondolt egy merészet és föltette a kiolvadt húst, vagyis hát húsneműt pörköltnek.”
A fenti részlet az egyik kedvenc publicistám, Bächer Iván könyvéből származik. A szerző a közelmúltban hunyt el, adózzunk emlékének egy kocsonyapörkölttel, remélve, hogy az idézet miatt nem koncolnak fel az örökösök ügyvédei.
Úgy jártam, hogy Karácsony előtt megvettem az alapanyagot egy minimál kocsonyához. Nem magamnak persze, hiszen ez az étek nem köszvényesnek való. Úgy esett aztán, hogy elmaradt a kocsonyafőzés, és a hús ott árválkodott a fagyasztóban sorsára várva. Párszor szóba került, egyszer majdnem meg is főztem a kistesómnak, de aztán olyan hirtelen kitört a tavasz, hogy nem akadt fél nap ráérő időm kocsonyát főzni. A napokban aztán felhagytam a tépelődéssel, nagy merészen beillesztettem a középtávú étlap-koncepcióba, és szombaton megfőztem a kocsonyapörköltet.
A mintegy negyed négyzetméter bőrke és a két franciacsülök mellé a biztonság kedvéért vettem egy szép hátsó körmöt is. A hentes elég kelekótyán csapkodta össze, egy fél marék csontszilánkot bogarásztam ki belőle később tisztításnál, evésnél meg egy újabb adagot. A hatósági állatorvosok pecsételési mániájának köszönhetően bőrfaragással kezdtem az előkészületeket. A festéktől eltekintve szép tiszta volt minden.
Két közepes fej vöröshagymát egy kanál zsíron megpirítottam.
A lángról félrehúzva hozzáadtam egy kanál pirospaprikát, majd kevés vízzel egyből felöntöttem. Beletettem egy fél kocka kiolvasztott házi lecsót és egy jó teáskanál édes, házi paprikakrémet. Sóztam, borsoztam, megszórtam őrölt köménymaggal. Egy kisebb fej fokhagymát összezúztam és azt is belekevertem az alapba.
A húsokat szépen beleágyaztam az alapba, kevés vizet öntöttem alá, lefedtem, a legkisebb rózsán a legkisebb lángra tettem, és négy órán keresztül hozzá sem nyúltam.
Nem a fenét. Fél óra múlva elkezdett derengeni, hogy kicsi lesz a lábas. Előkotortam hát a valamilyen pontgyűjtő akcióban beszerzett, soha nem használt WMF fleischtopf 24 edényem, és átrakosgattam bele az ételt. Később persze rájöttem, hogy egy pontosan ilyen méretű, szintén rozsdamentes, lengyelpiacon beszerzett edényt használok jó ideje levesfőzésre, és ott van a szekrényben, csak elő kellene venni. Beavattam hát az új kaszerolt, és utána már tényleg békén hagytam.
A köröm kicsit nehezen adta meg magát, de legalább volt benne egy kis rágható rész, a többi összetevő viszont vajpuha lett. Kiflikrumplit főztem hozzá, összetörtem villával, hogy feligya a szaftot. Ecetes csilit ettem mellé, volt belőle vagy hatféle az üvegben, segített szétcsapatni a lipideket.
Innen üzenem orvosaimnak, hogy tünetmentesen megúsztam a három napi kollagénzabálást.
