Lánykori nevén Foodapest. Bizonyára másik cég gründolja a kiállítást, de ez legyen a legnagyobb baj. Nem ez volt az egyetlen változás, igyekszem sorra venni mindet.
Szerencsém volt vele idén. Kedden mindenképpen fel kellett utaznom Budapestre, ahol volt egy órányi dolgom, és ráértem délután 3-ig hazaérni, és persze kocsit toltak a fenekem alá, sofőrrel egyetemben. És hogy ne feledjem, a regisztrációm is el volt intézve, kinyomtatva a kezembe nyomták még csütörtökön. Olyan tenger sok időm azért nem volt, két órát tudtam rá szánni. Ez az idő szűken elég volt, hogy kényelmes tempóban végigjárjak mindent.
Már a fogadócsarnokban tovább erősödött az a meggyőződésem, hogy a 18 éven aluliakat – különösen, ha osztálykirándulás ürügyén érkeznek - ki kellene tiltani a hasonló rendezvényekről. Fejhangon vihogó csitrik és harsány suhancok próbáltak lehetőleg egyszerre átsuhanni a beléptetőkapun, őrületbe kergetve szerencsétlen hoszteszeket. A kiállítás területén még párszor beléjük botlottam, és a helyzet mit sem javult, a legjellemzőbb tünet az volt, hogy legritkább esetben néztek abba az irányba, amerre mentek.
2006 óta látogatom a kiállítást, és már az első évben megutáltam azt a tipikus kelet-európai nyomulást, ahogy éhenkórász módon kunyerálnak a látogatók a standokon. Akkor megfogadtam, hogy ha valahol megkínálnak, elfogadom, de én bizony sorba be nem állok. Így esett, hogy idén mindössze két dolgot kóstoltam meg. Volt persze olyan kiállító is, aki eleve bebiztosította magát a lejmolók ellen.
A legszembetűnőbb az volt, hogy a korábbi évekhez képest milyen kevés a fagylalt és a sütemény.
A pálinka iránti lelkesedés is csökkenni látszik, ahogy a füstölt árura is egyre kisebb a kereslet.
Olasz sonkát és szalámit kínáló stand is alig volt, egy mortadellát azért elcipeltek idáig valahogy, és Tomának is jutott egy kis reklám.
Amitől viszont könnybe lábadt a szemem, az a valódi Cseh különlegesség a Jerky volt. Több száz – talán ezer - éves recept alapján készült marhából, sertésből és pontyból(!). Hát, én még a büdös életbe' nem ettem ilyet, meg kellett kóstolnom. Volt fűszeres- és natúr változat mindegyik fajtából. A pontyból ettem. Füstölt hal íze volt, annak nem is volt rossz. Gondolom, a kecsuák akkor vihették magukkal az eljárást Amerikába, mikor kivándoroltak Morvaországból.
Edény valamint konyhai gép és bútor viszont örvendetesen sok volt.
Láttam igen jópofa teás-kávés csetreszeket, a katicás teatojás egyenesen odabasz (bocsánat, de ez a helyes kifejezés).
A Hello Kitty-s és Spongya Bob-os süteménytartónál viszont majdnem kidobtam a taccsot.
Volt pár pofás kiegészítő, az ilyen kis tálakért amúgy is bolondulok.
Néhol bútorok kellették magukat, némelyik egészen jól nézett ki.
Az Opel berendezett tárgyalónak egy kisteherautót, nem is volt rossz.
A Kenwood standjánál aztán megint földbe gyökeredzett a lábam. Egy ilyen masinát azért el tudnék képzelni itthon. A csinos hölgy meg is kínált a szerkezetben készült rizottóval.
- Tradicionális módon készült – mondta – fehér borral, csirkealaplével.
Elfogadtam, nagyon hagymás volt.
- Milyen? - kérdezte.
- Hát, - mondom – a hagyma.
- Ó, mindjárt megkóstolom én is.
- Na, – gondoltam magamban – úgy főzted, hogy meg sem ízlelted közben.
- Hát a hagyma zöldjét a végén beleszórtam, attól ilyen friss.
A rizottó feledhető volt, a robotgép is az lett kicsit később, mikor megnéztem az árát.
A Bocuse d'Or helyszínén aznap nem volt verseny, de egy külföldiül beszélő szakács lelkesen kevert valami trutymót, a tömött tribün vélhetőleg értő közönsége előtt. Tolmács közvetítette szavait, két kamerával is vették, a kivetítőn követhető volt minden mozzanat, két segéd a háttérben leste a séf minden kívánságát. Kicsit később, mikor ismét arra vitt az utam, már a kérdésekre válaszolt a mester, én lemaradtam a lényegről.
Egy másik helyen pizzasütő verseny zajlott, szintén szép közönség előtt, de az is lehet, hogy itt pihentek meg a megfáradt látogatók. Valamiért nagyon amatőrnek tűnt az egész, nem mintha az baj lenne, hiszen amatőrből van a legtöbb, csak a temérdek vérprofi mellett úgy néztek ki, mint a megyei IV. osztályban játszó Ököripöczkös macinaciban, NDK necctrikóban és vietnami papucsban az Allianz arénában.
A kiállítás főszponzora az 50 éves Metro volt. Beleadtak mindent. Komolyan.
Folyamatos főzőműsort adtak a nagyérdeműnek, és rögvest tálcán kínálták is a falatokat, pincér járta a tribünt.
Volt halaspult 20 kilós harcsával, alien méretű homárral, ördöghal, rája, polip, kagyló, japán tengeralattjáró.
A zöldségesnél 15 -féle paprika, saláta, gomba, egzotikus gyümölcsök kavalkádja.
A sajtos hűtőben a mozarellától a parmezánig csupa finomság.
A kiállítás igazi slágere a kávé volt. Mostanában menő dolog barist(ny)ának vagy bártendernek lenni, bár, ha ilyen mértékben emelkedik a kávé ára, hamarosan felkopik az álluk, vagy megtanulnak cikóriából minőséget főzni. A szakma kellékeit több helyen is kiállították, egynémely masinán akkora kijelző volt, filmet lehetett volna nézni rajta.
Lassan kezd a kávé és a kávéivás meg a felhajtás körülötte sommelier-i magasságokba emelkedni, szakértőnek látszó avatottak ontják a tutit, mintha valami késői szüretelésű hétpattantyús cudarkáról osztanák az észt. Az emberek többsége ilyenkor nagyot kortyol a mikróban melegített, azonnal oldódó, 5 az 1-ben szirupból. Szinte elszégyenli magát, hogy nincs otthon kétmilliós, kézi hajtású, nyomottvizes kávégépe, egy pillanatra elréved, szemei előtt feltűnnek a bhutáni arabica ültetvények és a dűlőszelektált, kézzel szedett kávébab, aztán lapoz tovább VV Maca képeire. Néhányan zajosan hörpintenek a meissenibe töltött cibetkakából, - kisujj gondosan eltartva – és elismerően bólintanak, lám, valaki végre megmondta a valót. Az igen kevés maradék csendben röhög a markába, és igyekszik gyorsan megtömni a zsebeit, mielőtt más jön divatba.
A 25-ös pavilonban a barista bajnokság helyén verseny éppen nem volt, de egy szakértő ide is jutott, aki angolul osztotta a tudást. Sokat itt sem időztem. A nézőtér mögött volt egy kávészsákkal dekorált pult, ahol talán kávét mértek valamikor.
A kávé mellett volt tea is, igazán tetszetős csomagolásban, a tea book nőnapi ajándéknak elsőrangú választás, de elég mélyen a zsebbe kell nyúlni érte.
Összességében jó volt a vásár, aki teheti, szánjon rá legalább egy fél napot, mert két óra sok mindenre nem elég.
