Sokszor hivatkoztam már a királyrákra, mert errefelé az nem ugyanaz, mint amit otthon lehet kapni. Az otthoni, az egy garnélafajta vagy éppen egy langusztát/homárt neveznek annak, pedig a méretek közt óriási a különbség. Az alaszkai királyrákot a Csendes Oceánban halásszák igen veszélyes körülmények között, így az ára is elég tisztességes. Homárban pedig a maine-i lobster a leghíresebb a világon (ha jól tudom).
Amit most sikerült beszereznem, az $50 volt, és pont elég kettőnknek a vejemmel. Ahhoz képest, hogy ezt a csodát a múltban a szegények ételének nevezték, igensok zöldhasút elkérnek érte mostanság. Ha szezonja van, akkor persze valamivel olcsóbb és persze sokkal nagyobb lábakkal kell megküzdeni. Így is 40 cm volt a leghosszabb, ami becsületes méret és ennivaló mennyiségű rákhúst jelent. Az elkészítése általában rövid főzés vagy gőzöléssel való felforrósítást jelent. Fűszer ilyenkor nem kerül bele.
Készítettem már úgy is, hogy felhasítottam a láb szegmenseit, fokhagymás-szerecsendiós-citromos vajjal megkentem a húst benne és a grillen kicsit megsütöttem.
Most egy alutepsibe felsorakoztattam a lábdarabokat meg két homárfarkat:
. Öntöttem egy pohár vizet is alá. Letakartam alufóliába és kislángon forraltam kb 10 percig.
Tálalásához megolvasztottam mindkettőnknek egy-egy rúd vajat (nem nyomdahiba!), amibe egy fél citrom levét és sót is tettem. Sikerült Creol Jambalaja füszert venni ezért annak kipróbálásához felfőztem egy pohár rizzsel, hogy valami köret is legyen a rákhoz.
A fűszer íze hasonlított a multkori Jambalaya rizshez, de azért nem pontosan ugyanaz...
A páncélból kemény munkával kinyert rákhúst az olvasztott vajba mártogattuk rendesen, majd néha kis rizzsel is lekísértük.
A ráklábat legegyszerűbben a villával tudom hosszában felnyitni, de a rövidebb darabokból egyszerűen ki is lehet tolni a húst.
Kettőnk után ennyi páncél maradt: