Tegnap este, mikor hazaértem, életem jobbik fele az alábbi mondattal köszöntött:
- Az Éva főzött neked tüdőt. Ott van a hűtőben.
Mondatai úgy csikordultak, mint mikor valaki egy svábbogarat tapos el szöges túrabakancs sarkával egy jó minőségű gránitpadlón.
Istenem! Tüdő!
- Zsemlegombóccal?
- Azzal. –és úgy nézett, mintha most ittam volna el a menyasszonyi fátylát a haverokkal egy borgőzös, nyirkos, ködös éjszakán.
Az asztal legtávolabbi sarkáról, egy tál körte-banán-narancsapríték fedezékéből figyelte előkészületeimet annak az anatómiai fegyverténynek a megvalósítására, hogy a gyomromban is legyen tüdő.
A tüdő tulajdonképpen egy viszontszolgáltatás volt, mivel a szomszédasszonyomat karácsonykor megajándékoztam egy jelentős adag halászlével, ugyanis náluk azt rajta kívül senki sem szereti, így nem főz. Akkor ígérte meg, hogy csinál nekem tüdőt. Ezt viszont én „úgyse lesz belőle semmi” alapon el is felejtettem, pláne mikor mondta, ő is utálja, életében nem evett, nem főzött. Annál nagyobb volt az örömöm, mikor megláttam. Aranyló szaftban úszó, egyforma rugalmas karcsú csíkok, egy finom babérillat-felhőben vízipólózó női meztelencsiga-csapat. És a zsemlegombócok, mint szélkoptatta adriai szirtek, melyeken dévaj, napbarnított gimnazista lánykák heverésznek zenehallgatással és rágógumizással múlatva az időt. Szóval, szerintem a Jóisten jókedvében teremtette a pájslit. Legalább is az én kedvem jobb lett tőle.
Kapcsolatom a tüdővel régebbi keletű.
Kb. harmincéves koromig szinte azt sem tudtam, hogy ilyen kaja létezik. Akkoriban az „üzemi konyhát” a cégnél egy kis kft. vitte, akik innovatívan és kedvvel főztek, és időnként bérfőzést is vállaltak rendezvényekre. Egyik délben látom ám, hogy birkapörkölt is van az étlapon. Nosza, mondom, kérek egy adagot. „Milyen körettel?” –kérdi a pultos kislány. Legszívesebben kenyérrel ettem volna, de ekkor megakadt a szemem egy másik kedvencemen. „Sztrapacskával, ha lehet” – mondtam neki. A szeme akkora lett, mint két zsebóra, de azért hátracsoszogott, és megkérdezte. A válasz kedvező volt, így hátrahaladtam a kiadóablakhoz. Ott egy koszos kötényt és szakácssipkát viselő tömzsi bajszos alak várt. „Maga kérte a birkapörköltet sztrapacskával?” – kérdezte csöppet sem barátságosan. „ Én hát. Mér, baj?”- kérdeztem vissza, felkészülve rá, hogyha ugrál, orrba verem. De nem. Kinyújtotta kurta karját az ablakon, és megszorította a kezem. „ Uram, ön egy ínyenc. Az ilyen pillanatokért érdemes élni. „– ennyit szólt és visszahúzódott. Én mondjuk a tökéletes boldogsághoz még egy rozé fröccsöt is hozzá tudtam volna képzelni, de, mint tudjuk, a tökéletesség olyan, mint a működő szocializmus: nem létezik.
Onnantól kezdve protekciós lettem a konyhán. Szóltak, mikor mit egyek, vagy ne egyek, félretettek különleges falatokat, ott ettem először nyúlmájat, harcsapörköltet tojásos nokedlival, rántott pacalt.
Egyik nap Sancho a szakács, kacsintott és félrevont. „Ma maszekba főztünk szalontüdőt. Zsemlegombóccal. Félretettem egy adagot” – mondta, és úgy nézett, mint a vizsla, amelyik várja a simogatást. Nagyot nyeltem. No nem az éhségtől, hanem a kétségtől. Eladdig még soha nem ettem tüdőt. A családban csak becsmérelték, alja kajának nevezték még a belsőségek között is, közelébe se jutottam soha. Azt hallomásból tudtam, hogy pofára meg ízre hasonlít a vadasra – az meg nem rossz, sőt – de enni még nem ettem soha. Most, - bízva újdonsült haverom ízlésében – mosolyt erőltettem arcomra, és bólintottam: „Pompás, jöhet!”
És nem is csalódtam. A tüdő jó. Nagyon jó. Csak sajnos mára már egy csoportba tartozik a jó pacallal, vese-velővel, resztelt májjal, szív-és zúzapörkölttel. Nehéz őket megtalálni. Mindenkinek vannak sztorijai kamionparkolókról, gazzal benőtt vidéki kerthelyiségekről, lécekből tákolt piaci „falodákról” ahol néha még tetten érhetők ezek az ételek, - ezek a címek szájról szájra járnak - de a „modern,” trendi gasztronómia már a nyakukba tette a kötelet.
Őrizzük ezeket a helyeket ameddig tudjuk, és ne feledjük: szív, tüdő, máj és vese (nomeg pacal) nélkül az élet elképzelhetetlen.
Az Éva készítette tüdő egyébként első osztályú volt. Éjjel is kiosontam egy falatért. Még maradt egy adag, holnap azt viszek melóba is.
Az utolsó 100 komment: