Vendégposzt - Anica

Nos, lehet, unjátok az édességet – be kell valljam, én is szívesen olvasnék végre eg jó hagymásrostélyosról! – de ahol gyerek van, meg elég gyakran beesik egy barát, vagy két unokatesó, ott muszáj mindig valami gyorsat, könnyűt összeütni, ha még kér a nép…

Piskótatekercs mindig bejön, én ki nem állom a vajaskrémeket és azért egy lekvár közel sem olyan cukros-édes-ragacsos, mint egy anyóspajtás-féle vajkrém, úgyhogy azt a verziót be sem szoktam ajánlani a gyerkőcöknek, automatikusan nyúlok lekvárosüvegért. Eddig reklamáció nem érkezett.

Piskótatekercset gáztepsiben sütök, 6 tojásból, nekem ez az adag vált be, van benne anyag, de még egyszerűen feltekerhető roláddá.

A piskótasütésben legalább annyi iskola létezik, mint a pásztorételekben, ki-ki a maga verziójára esküszik, csak a kolleganőim között végzett felmérés alapján legalább négyféle módon sütik, sütjük a piskótát.

Az enyém a következő (nem szentírás, nem megkérdőjelezhetetlen, de az enyém, nem engedek belőle.):

A tojásokat egyenként felütöm (csak egyszer, egyetlen alkalommal zuttyintson bele az ember lánya nagy lelkesedéssel egy romlottat ötödiknek, egy életre megtanulja!!), fehérjét sárgájától elválasztva, külön egy-egy mély tálba. Ahány tojás, annyi kanál cukrot adok a sárgájához és addig keverem, amíg már nem ropog a cukor és jó sűrű sárga masszát kapok. Ha ez megvan, ugyanannyi kanál lisztet keverek bele, mint amennyi cukrot és ezzel tovább, szép sima állagúra összedolgozom. Ha készen van, félretolom, enni nem kér, semmi baja nincs a várakozástól.

A fehérjéket csipet sóval kemény habbá verem. Anyukám azt tanította, csak egy irányba, hogy össze ne essen, majd ha már a tálat fejjel lefelé fordítva a hab nem esik ki, illetve a habverőt kihúzva belőle, szép kúp alakú lesz a hab, akkor van készen.

Na, a környezetemben lévő háziasszonyok között az eddigiek után már fellángolnak a viták: van, aki a cukrot a fehérjébe teszi, úgy veri a habot. Akad, aki együtt veri fel a tojásnak a fehérjét és sárgáját is. Az érdekes az, hogy minden tábor képviselőjének süteményét kóstoltam már és mind remek volt. Mégis mindannyian úgy védjük a magunk igazát, mintha az életünk múlna rajta.

No, mindegy, hab felverve, sárgája kikavarva, elegyítjük a két masszát. Igen ám, de mit mihez? Ha a sárgáját a fehérjéhez, lenyomja a habot, legalábbis én így gondolom, úgyhogy maradok az anyámtól tanult módszernél: fehérjét keverem óvatosan a sárgájához, lehetőség szerint határozott, de gyengéd mozdulatokkal, óvatosan, hogy ne törjön a hab, ha már a robotomat kinyiffantottam, a kézi habverő használata közben meg majd’ leszakadt a kezem.

A sütőpapírral kibélelt tepsibe öntöm óvatosan a masszát, tetejét kicsit elsimítom, hogy szép egyenletes legyen, majd betolom az előmelegített sütőbe és húsz percig nem nyitom ki, ha a fene fenét eszik, akkor sem. Persze, mondhatná bárki, hogy mivel a nagy tepsiben elterül a tésztamassza, nincs jelentősége, összeesik-e vagy sem, mert talán módja sincs rá, meg úgyis feltekerjük. De ne addig az! Ha már sütünk, süssünk, ne pacsmagoljunk!

Húsz perc után elkezdem nézegetni, elkészült-e tészta, a klasszikus tűpróbával. Van, hogy ilyenkor szentségelek, mert a sütőm nem tökéletes, rakhattam én cserepet az aljába egy tetőre eleget is, ha meghülyül, hát süt alulról, nem pirít felülről. Toporzékolhatnék miatta, de inkább megtanultam villámgyorsan dönteni, mikor érkezett el a lélektani pillanat a tűzhely villámgyors elzárására. Mára nagyrészt megbarátkoztunk egymás tempójával, a sütő meg én. Bár néha történnek balesetek, de ezekről most nem szólnék, inkább hallgatnék mindörökké. Bár ahogy most megnéztem a fotót, látszik, hogy ennek sem sületlen az alja, de a borsodi bányaipar még nem éledne újjá tőle. Viszont legalább mindenki hozzá tud szólni a témához, még az is, aki inkább leharapná a nyelvét, mint hogy jót mondjon.

A kész piskótatészta aljáról lerántom a sütőpapírt és egy tiszta konyharuhára rakva, azzal együtt feltekerem, hagyom hűlni, így szép engedelmesen felveszi a klasszikus piskótatekercs-formát.

Amikor kihűlt, széthajtogatom – mivel konyharuhástól biztosan izgalmas íze lenne, de csak nem célszerű bennehagyni – és megtöltöm. Ami a képen van, azt pár hónapja csináltam, (ma csak elsősegélyként előkaptam a fotót) narancsmarmeládot tettem bele, imádom.

Igaz, elárultam már, hogy eleinte bizony megríkatott jópár piskótasütés, aztán megtanultam, hogy jó alapanyag, jókedv és türelem kell ahhoz, hogy sikerüljön. Persze, megvan a dolog technikája is, de az tanulható. A három főelem közül ha egy hiányzik, megette a fene, szalonnás lesz, benyersül a közepe, meg ki tudja, még mi mindent lehet vele elkövetni.

Ha kipihenjük az elmúlt időszak sok édesség-posztját, hozok egy olyan piskótát, amit egész biztosan szeretni fogtok és van benne egy kis csavar. De addig is: stipi-stopi, legközelebb brassóit csinálok!

És most egy reprezentatív felmérés: ki hogyan süti a piskótát??